Hát igen, erre mondják, hogy az életben szerencse is kell. Különben az az érzésem, hogy a velünk korabeliek tán toleránsabbak. Ennek oka lehet, hogy szüleink már hallottak szüleiktől az I.VH-ról, ők pedig megélték a II-at, hadifogságot, bombázásokat, a Rákosi érát, ahol jó "szokás szerint" mindkét oldal megkapta a magáét, majd 56-ot, ahol nekünk már voltak emlékeink, majd azokat az éveket ahol ellenforradalomról kellett beszéljünk, vagy megnevezés nélkül beszélni a forradalomról. Meg amit kifelejtettem, pedig fontosnak érzek: A világháború után mindenki megkönnyebbült, a bombázások, félelem hiányában, s valóban épitkezett, s reménykedett mindenki, s segített ahol tudott. Ezt hiányoltam a rendszerváltás utáni első kormányfői beszéd során, holott én az SZDSZ-re szavatam. Legalább szavakban hiányzott a hit, a lelkesedés, egy szomorú embert hallottam tárgyilagosan beszélni.
Ezért bosszantanak a RA beszédek, melynek kapcsán a Farkasházy szüvege jut az eszembe, a "Miért kommunistázol?", ami valóban szellemes, s találó volt:-)))
/56 után a Goldberger textilgyár festékkonyháján voltam segédmunkás, ami egy magyar Gulágnak is megfelelhetett volna, de igen sokat tanultam itt toleranciából:-)))/