Pedro 14, szia!
Igen, onnan van, íme az egész intejú:
Az ember tragédiája

Sinkovics Gábor

Esik. Hirtelen bukkan elő a vízpermet, locsol, spriccel mindent és mindenkit. Autók araszolnak, mintha konflisok kocognának az utakon, szép lassan bedugul a szürke város. Kívánságműsort sugároz az egyik kereskedelmi rádió, az ember bambul, nézi az ablaktörlőt, és jobb híján hallgatja. Fátyolos pityergő női hang beszél, és azt mondja: „Kérem szépen, én a Kokónak szeretnék küldeni egy számot, a We are the championst, mert imádom őt, még meg is sirattam, és nekem mindig bajnok marad..." Gurulok tovább. Szálloda a Margitszigeten, a bejáratnál két öltönyös úr beszélget, és az egyikük azt mondja: „Megérdemelte a verést, már azt hitte magáról, hogy ő az Isten..."

Istenem, megbolydult, megbolondult a város.

Mindenhol arról beszélnek, hogy a Kovács Pista ott feküdt a ringben magatehetetlenül. Rémisztő volt az a pillanat. Aki ott volt a Kisstadionban szombat éjjel, sohasem felejti el több ezer nő sikítását, amikor az argentin mint valami ragadozó a véres húscafatra, úgy vetette rá magát a félájult, védekezésre képtelen Kokóra.

Esik, még mindig esik, és az ember ilyenkor még nehezebben szabadul a kiütés óta vele, benne lévő képektől, amelyeken dől, szinte zuhan Kokó, és legszívesebben azt kiáltanánk bele a világba Chacónnak, hogy ne, az isten szerelmére, ne bántsd!

Szinte gyászol az ország. Nem nagy szavak ezek, ilyen hatása a sportban talán csak az 1954-es, berni világbajnoki döntőn elszenvedett vereségnek volt. Akkor csak ezzel foglalkoztak az emberek, most pedig Kokóval, az ő megmagyarázhatatlan kiütésével. Hanem azok a megrendítő ütések, amelyek Kovács Pista arcán csattantak, a mi fájdalmunkat okozták, mert évekig mi magunk voltunk Kokó, már-már azonosultunk vele, helyettünk táncolt a ringben - és a mi álmainkat valósította meg.

Szombat éjjel véget ért a mese.

Az isteni színjáték az ember tragédiájává változott.

Zuhog, akkor is, amikor az Aquincum Szálló halljában leülök Kovács Istvánnal szemben. Szabadkozom, enyhe zavarban vagyok, hogy nem hagyom őt békén, de csak mosolyog, és azt mondja: Persze, beszélgessünk. Miért is ne.

Fekete póló és fekete nadrág van rajta, az arcán ott a védjegye, a jól ismert heg, a szája olykor halvány mosolyra vált, de a szeme, a máskor eleven, hogy azt ne mondjam, huncut szeme rendkívül szomorú. Higgadtan mondta a magáét, még annál is megfontoltabban, ahogy korábban megszoktuk tőle.

Kovács István egy eső áztatta hétfő délután kezdett beszélni a lelke legeslegmélyén megbúvó gondolatokról.

- Ezt nézze meg! Itt van nálam ez a dosszié - mondta - benne több mint száz levél, sms, e-mail, én még ennyi üzenetet sohasem kaptam, jött politikustól, színésztől, zenésztől, baráttól, ismeretlentől, valamennyit elolvastam, és teljesen meg vagyok hatódva. Óriási élmény ez nekem, mert kicsit féltem. Arra gondoltam sokszor, mi lesz, ha egyszer vereséget szenvedek, akkor elfordul-e tőlem a közönség. Meg aztán sokan mondták: Meglátod, Kokó, elég, ha majd egyszer kiütnek, a rajongótáborod szépen megcsappan, akkor már nem lesz rád kíváncsi mindenki, elfelejtenek pillanatok alatt. Ilyesmire gondoltam szombat éjjel is néhány pillanatig, aztán tessék, több gratulációt kaptam az eltelt két napban, mint amikor világbajnoki címet szereztem. Mit szól ehhez?

- Örülök, hogy a körülményekhez képest jól van, annak meg még inkább örülök, hogy hallom, milyen lelkesen tud beszélni a történtek után. Azt viszont nem értem, miért csodálkozik az emberek reakcióin. Tudnia kellett, hogy milyen sokan szeretik.

- Jó, persze éreztem az emberek szeretetét, figyelmét, de ne felejtse el, hogy győztem, sokszor győztem, és sikerélménnyel ajándékoztam meg őket is. Most viszont a vereség után állt ki mellettem igazán a közönség. És ez nekem most többet jelent, mint az a világbajnoki öv, amit az argentin elvett tőlem.

- Ugye nem hagyja abba?

- Nem tudom. Azt mondtam a barátaimnak is, hogy kérek egy kis időt, mondjuk egy hónapot, és ezalatt végiggondolok mindent, megbeszélem magammal, a családommal a dolgokat, és aszerint alakítom az életemet.

- Ha most kellene választ adnia?

- Akkor azt mondanám, hogy abbahagyom.

- Az ég szerelmére, miért? Bárkit kiüthetnek, még a legeslegnagyobbakat is. Nem akarok itt a hőskorral előhozakodni, de Muhammad Ali is padlót fogott, aztán Joe Frazier, és még sorolhatnám. Persze tudom én, hogy egy laikus ne okoskodjon, de mint szurkoló igenis feltehetem még egyszer a kérdést: miért kellene abbahagynia?

- Azért, mert harmincegy éves vagyok. Ha huszonhat évesen kaptam volna azt a jobbegyenest, bizonyára másként élek meg mindent. Lehet, hogy öt évvel ezelőtt nem kerülök a földre, vagy ha mégis, hát talpra pattanok, megrázom magam, és minden megy tovább. Így viszont egészen más. Nekem azt is be kell kalkulálnom, hogy ebből a szituációból mit hozhatnék még ki. Egy lehetőségem maradt, hogy megmérkőzöm újra Chacónnal. Csak a világbajnoki öv visszaszerzése motiválhatna, arra már nem lennék kíváncsi, hogy tét nélküli meccseket vívjak. De a sorsom nem csak az én kezemben van.

- Tudott aludni?

- Nem. Próbáltam, de csak forgolódtam az ágyban, nem jött álom a szememre.

- Ha nem titok, mit csinált két napig?

- Hol elbújtam a világ elől, hol meg előmerészkedtem. Kint voltam például a vízilabda Európa-bajnokságon a Margitszigeten, és amikor kiírták az eredményjelző táblára, hogy szeretünk, Kokó, majdnem elsírtam magam.

- Láttam sírni. Nem szégyelli, igaz?

- Csak a nagyon hiú ember szégyenli a könnyeit. Sírtam szombat éjjel, és sírtam vasárnap délután. Elmentem a nagyobbik fiam, Bence óvodai búcsúztatójára, és képzelje el, az én drága kissrácom kiállt mindenki elé szavalni, és persze az aranyos szemeivel engem keresett a tömegben, és csak hozzám beszélt, hogy figyeljek oda minden egyes mondatára, én meg töröltem a könnyeimet, miközben azt hallottam: „Hidd el apa, büszke leszel rám..." Tudja, sok mindenre rájöttem az elmúlt két napban, például arra, mekkora balfácán vagyok, és hogy az ökölvíváson kívül mennyi csodálatos dolog van még a földön. A családom, hogy mást ne mondjak, ezután velük töltöm majd minden szabadidőmet, ezt eldöntöttem. Ők a legfontosabbak nekem. Nagyon sok minden kimaradt eddig az életemből.

- Nem tagadhatja meg a bokszot, hiszen annak köszönhet mindent.

- Eszemben sincs megtagadni. Az ökölvívás a legcsodálatosabb, a legkeményebb és a legférfiasabb sportág. És én büszke vagyok rá, hogy ilyen eredményeket értem el.

- Szinte isten volt.

- Igen, isten voltam. Legalábbis annak képzeltem magam. Azt hittem, verhetetlen vagyok, komolyan vettem mindent, amit rólam beszéltek. úgy éltem s gondolkodtam, mintha tökéletes lennék. Hát ennek vége. Amikor Chacón ütésétől a földre kerültem, valóban visszatértem a földre. Három és fél évig repültem, lebegtem, ma tudom, hogy mindez csak mese volt, valószerűtlen tündérmese. Szeretnék idézni egy mondatot az üzenetek közül, amely így szól: „Meg kell hajolni az idő ereje előtt!"

- Az idő előtt valóban meg kell hajolni, Chacón előtt viszont nem feltétlenül. Tudja már, hogy miért kapott ki?

- Erre nagyon egyszerűen tudok válaszolni. Azért, mert ilyen a boksz. Gyakorlatilag bárkit bármikor kiüthetnek, elég egy rossz mozdulat, figyelmetlenség, és kész, jön a K. O. Tökéletes volt a felkészülés, még tökéletesebb a hozzáállásom, minden adott volt az újabb győzelmemhez, mégsem sikerült, és ennek így kellett lennie.

- Hallotta, felfogta a közönség buzdítását, az „Üsd ki! Üsd ki!" rigmusokat?

- Persze, és nem győzöm eleget dicsérni a szurkolókat, arra is rendkívül büszke vagyok, hogy itthon négyszer bokszolhattam hatalmas, telt házas meccseken, és mindig éreztem a nézők csodálatát. Most is érzékeltem a bekiabálásokat, de ez sem tett felelőtlenné, nem a szurkolók hajszoltak bele a vereségbe, és abba, hogy sebezhetővé váljak.

- Mondta-e önnek Fritz Sdunek az ötödik menet előtt, hogy mostantól akár ki is lehet ütni az argentint?

- Dehogy mondta. Csupán biztatott, hogy kicsivel többet kezdeményezzek. Érthető volt mindez a részéről, hiszen addig én irányítottam, és egyértelműen jobban bokszoltam Chacónnál.

- Gyanítom, egy pillanatra sem vette komolyan Julio barátunk hétközi nyilatkozatait, amely szerint ki fogja ütni önt.

- Persze hogy nem, korábban nagyon sokszor hallottam már ezt mástól is, Díaz is ezzel fenyegetett, a végén mégis ő fogott padlót. Tudom, hogy Chacón komolyan gondolta, minthogy azt is, hogy amatőr vagyok, és sajnos minden őt igazolta.

- Emlékszik mindenre?

- Az első jobbegyenesre igen. Erős ütés volt, és el kell ismernem, alaposan meglepett a szituáció. Nem a fájdalomtól lepődtem meg, mert tudja, én nem szoktam fájdalmat érezni a ringben, sokkal rosszabb, amikor beverem a könyökömet. De jött az az ütés, és egy pillanatra nem tudtam, mi történt, de ott még nem volt komoly baj, éreztem, hogy tudom folytatni, mondtam is a bírónak, persze, mehet tovább, nincs semmi gond.

- Bárcsak ne lett volna...

- Ami ezután történt, arra már nem emlékszem. Nem tudtam, hol vagyok, és azt sem, hogy miként vánszorogtam vissza a padlóról feltápászkodva a sarokba. Fogalmam sincs, miket mondott Sdunek mester, nem hallottam a közönség hangját, a nők sikoltozását, ösztönösen indultam el újra bokszolni ,és el sem tudom képzelni, hány ütést mért rám az argentin, mert egyszerűen nem voltam magamnál.

- Mire emlékszik aztán?

- Arra, hogy a feleségem ott áll a ringben némán, átölel, és simogatja a fejemet. Ekkor fogtam fel, hogy vereséget szenvedtem. Elmondhatatlan érzés volt. Nem sokkal később a fiamat szorítottam magamhoz, és láttam, hogy sír, akkor már én is sírtam, képzelheti, apa a fiával a tömeg kellős közepén, a gyerek meg csak mondta zokogva, hogy apu, nagyon szeretlek. Akkoriban jutott el a fülembe, hogy mit kiabál a közönség, és hirtelenjében nem is tudtam, mit mondjak. Azt mondom én magának, hogy olyan élmények értek az elmúlt két napban, a szeretetnek annyi fajta megnyilvánulásával találkoztam, hogy ezzel már az életem végéig elleszek.

- Más ember lett?

- Nem lettem más ember. Kokó voltam, és Kokó maradok. Talán csak a családom lesz egyre fontosabb. A feleségem nem most látott először vereséget szenvedni, sőt ő nem csak a ringben érzékelte, hogy valami nem sikerült nekem. A fiam először volt kint a meccsemen, ő akart jönni, és végül is nem bánom, hogy ott volt, mert ez az élmény, az én kiütésem még jobban összehozott minket. Tudom, mennyire félt, ő nem büszkélkedni akart velem, hanem az apját akarta látni.

- Hallgatnám sokáig, ahogy beszél, mert bármennyire is szomorú a hangja, mindenben a jót, a pozitívat keresi, de abban biztos vagyok, és ezt ne is próbálja tagadni, hogy most önnél aligha van szomorúbb ember a földön.

- Igen szomorú vagyok, és az eltelt negyvennyolc óra alatt szinte nem volt olyan perc, amikor ne jutott volna eszembe, miért kellett, hogy így legyen. De most már ezzel együtt kell élnem, és ennek, ahogy mondtam, így kellett lennie. Úgy terveztem, harminchárom évesen fejezem be a bokszot, vagy esetleg akkor, ha vereséget szenvedek. Ez most megtörtént. Nekem már korábban sokszor javasolták, fejezzem be, a csúcson hagyjam abba, például Barcelonában vagy kilencvenhétben, és persze legutóbb, a Díaz elleni meccs után.

- Mi kellene ahhoz, hogy mégis azt mondja, folytatom?

- A lehetőség arra, hogy Chacónt legyőzhessem. A meccs, időponttal, konkrétumokkal, mondjuk Buenos Airesben, a reváns, amely megmozgatna, beindítana. Ezért hajlandó lennék újra megszakadni az edzéseken. Bár ezzel sohasem volt gond. Fizikai állapotom tökéletes, és nézze meg, most se jutott eszembe, hogy jól leigyam magam. Az elmúlt két napban sokat voltam otthon, bezárkóztam egy szobába, szivaroztam és gondolkodtam.

- Mire jött rá?

- Arra, hogy hiába vert meg és ütött ki az argentin, én most már örök győztes maradok. Akit ennyire szeret egy ország, az egyszerűen nem gondolhatja másként.