Na, most akkó’ a takarmányozásról:

Az állatkerti állatok takarmányozása nem egyszerű feladat (még ekkora közhelyet! ;-))) ). Az állatkertek fejlődéstörténetének korábbi szalaszaiban voltak olyan időszakok, amikor ezzel a kérdéssel nemigen törődtek, hanem többnyire az „eszi, nem eszi” elv alapján gondokodtak az állatok etetéséről. Akkoriban az ismeretek hiánya, illetve a kor jellemző szemléletmódja is rányomta a bélyegét az állatok takarmányozására. Például a sokakban élő vérszomjas, vad gorilla sztereotíp képe arra sarkallta a kor embereit, hogy az állatkerti gorillákat hússal kínálják. Minthogy azonban a gorillák szinte kizárólag vegetáriánusok, hosszú távon ez a megoldás természetesen nem működött.
A XVIII. és XIX. század állatkertjeiben tehát bőven voltak takarmányozási hiányosságok, de ma már természetesen merőben más a helyzet. A korszerű állatkertekben már régóta az állatok igényeit teljes mértékben figyelembe vevő, szakszerű és jól átgondolt takarmányozás folyik.
Elsődlegesen abból kell kiindulni, hogy az állat milyen táplálékot fogyaszt a természetben, hiszen nyilvánvaló, hogy szervezete ennek a tápláléknak a megszerzéséhez, elfogyasztásához és felhasználásához alkalmazkodott leginkább (ezért is érthetetlen, hogy egyes idealisztikus gondolkodású, ám az állatok életéről csak minimális tárgyi tudással rendelkező, és magukat „állatvédőnek” nevező személyek hogyan gondolják megvalósítani azon elképzelésüket, mely szerint majd a ragadozóknak is növényen kellene élniük). Erről természetesen részletes adatok vannak, méghozzá éppúgy a táplálék összetételére, mint megszerzésének módjaira vonatkozóan.
A következő nagy kérdés az, hogy a természetben fogyasztott takarmányokat miként lehet az állatkertben is biztosítani az állat számára. Itt jelentős különbség van a táplálékspecialista, valamint a kevésbé specializált táplálkozású fajok között.
A táplálékspecialisták nem ismernek pardont, nekik ugyanazt kell adni, mint a természetben. Erre különösen a koalák jelentenek jó példát, hiszen állatkerti körülmények között is biztosítani kell számukra a friss eukaliptuszlombot (bár pl. a mézet is igen szeretik).
Ha már a koaláknál tartunk, elmondom, hogy a koalák még az eukaliptuszon belül is válogatósak. A több száz különböző eukaliptuszfaj közül ugyanis csak méhány tucattal foglalkoznak érdemben, és még ezek között is vannak kedvenceik. Azután egy fajon belül is sokat válogatnak, míg kiválasztják a számukra megfelelő levelet. Ennek a válogatásnak persze oka van, mégpedig az, hogy az eukaliptusz levele ciánsavat, fenolt és egyéb, barátságos vegyületeket tartalmaz. Ezeket ugyan a kolal mája igen nagy hatásfokkal tudja semlegesíteni, de azért a túl sok méreg neki sem tesz jó. Ezért az alacsonyabb méregtartalmú leveleket válogatja ki. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a koalának jóval több eukaliptusz-lombot kell adni, mint amennyit ténylegesen megeszik, hogy legyen miből válogatnia.
Az ezzel kapcsolatos nehézségeket csak kevés állatkert tudja vállalni. Ausztrálián kívűl az USA-ban már régóta, Európában csak az elmúlt években kezdtek el koalákat tartani. A Lisszaboniak könnyen megoldották a dolgot, ott betelepítve már évszázadok óta megél az eukaliptusz. Ehhez képest a duisburgi és a planckendale-i koaláknak repülőn hozzák a lombot Amerikából (vagy ezt már leírtam, olyan ismerős). Egyébként Schönbrunnban (Bécs) most szervezik/tervezik a koalatartást.
Valamivel kevésbé, de azért még így is jelentős mértékben táplálékspecialisták a fókák és a pingvinek, amelyeknek tengeri halat kell szerezni.
Az állatkerti állatok többsége azonban kevéssé specializált táplálkozású. Nekik részben a természetest pótló takarmányadagokat állítanak össze.
Persze felvetődhet a kérdés, hogy mi alapján állítják össze a természetest pótló, ám az adott országban is beszerezhető takarmányféleségekből álló menüt? Ezt majd a következő adagban írom le...
(de előbb elmegyek ebédelni ;-D )

hangaroa (aki kétségbeesett tagolási eszközökkel igyekszik felcsigázni az érdeklődést ;-))) )