A „Két Rose” szerintem is fantasztikus! (Szó szerint is. :) Nagyon igaz, hogy néhány regényében nem a történet a lényeg, hanem az érzések, hangulatok megfogalmazása (ld. „Tom Gordon, segíts!”, ahol a maga a történés, ti. egy kislány eltéved és napokig barangol, nem elképzelhetetlen, és viszonylag mindennapos).
Én a „Rémkoppantók”-kal voltam úgy, hogy állandóan le kellett tennem, mert szabályosan féltem. Addig nem gondoltam, hogy az ember egy könyvtől is „félhet”, hiszen az nem a vizuális érzékekre hat, mint a film (ahol adott, hogyan kell látnod a dolgokat), hanem az én fantáziám szab határt a félelmetesség fokának. Az „elméletem” ezzel a könyvvel dőlt meg…

Kata