Mai éjjeli utolsó adag hozzászólás-gyűjteményem következik!

Előszöris oncogitonak általánosságban a szabadságról és a rabságról, valamint a vadasparkokkal és rezervátumokkal, továbbá a mozgásigénnyel és a férőhelyek nagyságával kapcsolatban az alábbiakat kell megemlítenem:

A szabadság és a rabság emberi, ember által megalkott fogalmak, és nincs semmi okunk azt hinni, hogy ezeket a fogalmakat az állatok hozzánk hasonlóan, illetve egyáltalában bárhogy értelmezik. Az állatokat nem ez foglalkoztatja, hanem az, hogy életben maradjanak a túlélésért folytatott versenyben (egyénfenntartás), és hozzájáruljanak az utódpopuláció génkészletének kialakításához (fajfenntartás). Ha már mindenáron használni akarjuk a szabad és a rab szavakat, akkor azt mondhatjuk, hogy a vadon élő állat nem igazán szabad, hiszen saját biológiai igényei, élettani sajátosságai, valamint a környezet hatásai meglehetősen jól körülhatárolt szerepkörbe kényszerítik.
A gnúk például nem a szabadság iránti féktelen vágytól hajtva járnak be minden nap egy meglehetősen nagy területet, s vándorolnak olykor több száz kilométeres utakon, hanem azért, mert biológiai szükségleteik kielégítéséhez ez szükséges. Az állatok jelentős része ráadásul a természetbetben is kijelöl magának egy bizonyos territóriumot, ám ezzel „be is zárkózik” az adott területre, pedig senki sem akadályozza meg, hogy elmenjen.
Tehát ha van egy olyan terület, amelyen az állatok ki tudják leégíteni szükségleteiket (rendelkezésre áll pl. a táplálék, az ivóvíz, a fajtársak, a pár, a búvóhely stb.), akkor az állatok ottmaradnak, függetlenül attól, hogy be van-e kerítve, vagy nem.
Az állatkerti biológiai is ezt veszi alapul, amikor kimondja, hogy az állatkerti állatok számára olyan férőhelyeket kell csinálni, amelyet elfogadnak saját területüknek. Ehhez persze szükséges, hogy ezen a területen is biztosítva legyen az állatok igényeinek kielégítése (ennek módszereiről már volt szó, beszéltem a környezetgazdagításról is).
Ennek szellemében a korszerű állatkertekben élő állatok nemigen nevezhetők „raboknak”.

Vadasparkoknak eredetileg az olyan nagy területű, zömmel erdőben kialakított állattartó intézményeket szoksá nevezni, ahol elsősorban honos fajokat mutatnak be. Ennek tipikus példája a Budakeszi Vadaspark, ahol az egyetlen, nálunk nem honos faj tudomásom szerint a Dávid-szarvas. A dolgot némileg bonyolítja, hogy számos vidéki állatkert is eredetileg ilyesfajta vadasparkként indult, aztán később inkább állatkertté vált, de azért megtartotta a vadaspark nevet (a német egyébként jobban differenciál, ismer Tiergartent – ez a legrégebbi, ismer Zoologischer Gartent, és ismert Tierparkot is; és ez mind-mind egy kicsit más műfaj, ahogyan az angolban is különbség van a Zoological Garden és a Wild animal Park között).
A rezervátumok már sokkal kevésbé emlékeztetnek az állatkertekre. Azok ugyanis egy-egy faj, vagy egy életközösség „termőhelyi”, vagyis a természetes élőhelyen történő in situ védelmét szolgálják. Egy részük ezeknek is látogatható (pl. a kenyai Masszai-Mara, vagy akár a Hortobágyi N. P. egy része), más részük teljesen elzárt (pl. a jávai orrszarvú védelmére létrehozott Udjung-Kulon rezervátum).
Továbbra is úgy gondolom, hogy ezek mind más-más intézmények, amelyek a maguk helyén értelmesek, és nem biztos, hogy egyiknek a másikat fel kellene váltania. Egyes dolgokat az egyikben lehet jobban megcsinálni, más dolgokat a másikban. Szerintem jól kiegészítik egymást.

Természetesen az állatkerti férőhelyek méretezésénél nem helyes, ha egyedül az állat testmérete mérvadó, hanem valóban figyelembe kell venni az állat mozgásigémyét is. Azt azonban ne feledjük, hogy az állatkerti viszonyok között sok állat mozgásigénye jelentősen megváltozik! A schönbrunniak is csináltak egy elég nagy gepárdkifutót, de a gepárdok nemigen akartak futkározni benne. Ezért felállítottak egy zsákmányszimulátort (Beutesimulator, Run-and-Fun Lift), ami nem más, mint egy felső drótkötélpályán nagy sebességgel mozgatható „húskampó”. A kaját ezen rángatják végig, a gepárdok meg rohannak utána.

A természetes viselkedés egyébként valóban megváltzohat az állatkertben, Ezt, és még náhány hasonló változást összefoglalóan állatkert-effektusnak nevezzük. Elég nehéz ellene tenni, de nem lehetetlen. Persze ennek elsősorban a tenyészprogramban szereplő fajoknál van jelentősége.

Azután oncogito és Monthy hozzászólásaival kapcsolatban még néhány gondolat:

Először is vissza kell utalnom arra a megállapításomra, hogy állatkerti viszonyok között sok faj mozgásigénye megváltozik. Vagyis a mozgásnak azon része, amely csak a táplálék felkutatása miatt indokolt, okafogyottá válik, és ezért sok faj nem is foglalkozik vele, hanem mozgásigénye lecsökken. Függetlenül attól, hogy egyébként a természetben mennyit és mikor mozog. Egyes fajoknál azonban olyan a szervezet felépítése, hogy a nagy mozgásigényt az állatkertben is megtartják. Az általatok felsorolt fajok közül – az én megítélésem szerin – a farkasok a leginkább mozgásigényesek (állatkertben is). Erről nálam sokkal többet tud Szánthó János, aki a Nyíregyházi Vadaspark igazgatóhelyettese, és már nevelt fel farkasokat.
Viszont – saját tapasztalat – az erszényes, vagy másként tasmán ördögnek is nagy a mozgásigénye! Nem épp tipikus példa, azért emlegetem :-)
A fel-le járkáló állat nem feltétlenül mozgásigényét kívánja kielégíteni, hanem ilyenkor sok esetben sztereotíp magatartásról van szó (unatkozik). Ezt a problémát környezetgazdagítással lehet, és persze kell is, orvosolni.
Az éjjeli és a nappali tevékenység sem olyan egyértelmű az állatkertekben, mert azon fajoknál, amelyek nem alkalmazkodtak szélsőségesen valamelyik napszakhz, a napszakos aktivitás a környezeti feltételek aktuális alakulásától függően elég változatos lehet. Erről még napokig tudnék mesélni, mert dolgoztam pl. az éjszakai állatok házában. Ha majd érdekel valakit részletesebben, egyszer elmesélem…

Még Monthynak:

1. Gratulálok. A „sok érdekes hely” kifejezésel megtaláltd a korszerű állatkerti férőhelyek építésének kvintesszenciáját. Pontosan erről van szó! A dolog másik része a „nem a méret, hanem a minőség a legfontosabb” elve, amiről Durrell is írt. Ezt persze lehet pontosítani, és hozzá lehet fűzni azt is, hogy Heini Hediger 1942-ben ugyancsak erre a megállapításra jutott.

2. Örülök, hogy ismered a Pentezug vadlóménesét. Esetleg az ottani főnököt, Sándor Pistát is? Az általad leírt történet egyébként jó példa arra, hogy az állatkert-effektus bizonyos formái visszafordíthatók. Ez már csak azért is fontos, mert a pentezugi fél-rezervátum az egyik főpróba-helyszíne a faj mongoliai visszatelepítésének. Van már mongóliai visszavadítási program is, Tachin-Tal-ban. A dolog külön érdekessége, hogy a vadlovat a mongolok tach-nak hívják.

3. A Jersey-i állományban nem találtam farkast, pedig megnéztem az ISIS adatbázist. Viszont annak idejjén Whipsnade-ben voltak farkasok… :-))))

Nos, egyenlőre ennyi jutott eszembe. Remélem érthetően, viszonylag kevés melléütéssel írtam.
Továbbra is számítok mindeki észrevételeire, de sanos legközelebb csak csürörtök este, vagy péntek délelőtt fogok előkerülni, mert holnap (azaz hogy már ma) Kaposvárra utazok, és onnan nem tudok netezni. Mindenkinek a legjobbakat!

hangaroa (a trilógiaíró)

Ui. Egyébként ez a három hosszú hozzászólás összesen mintegy 21 500 karakter volt. Bocsika!