William Heinesen

Itthon a világban

Van valahol egy ország,
Ahol a tenger fölött lakó téli napok
olyanok, mint az alkonyat málladt sírok között.

Kenyérből s halból kerül itt a vacsora,
vézna öreganyó ül az asztalnál,
a keze kékeres, az ujja bütykös,
de a szívében sok-sok jó nevetés.

Itthonn vagyok hát újra.
A tej ízében tőzegfüst és szénaillat.
A lábas dolgosan billeg a láng fölött.
Odakint felfoghatatlanul
sok millió tonna tengervíz énekel.

Odakint buzgó seregélyrajok űzik egymást.
Térnek nyugovóra a juhok a hegyen,
bundájukban ködpászma s északi fény.
Odakint a parton álldogál a kócsag,
ugyanott és ugyanúgy,
mint I. Pepi fáraó idején is.

A víz moszatos pálmaligetében
békehalak s angolnák sétálnak,
és nyugalmasan verdesnek farkukkal
a parti tarisznyarákok felé.
És a tengeri nyúlal - melynek anilinvörös és epezöld
és lila teste olyan, mint egy fagyásos kéz,
mint a gyógyíthatatlan kékesfekete üszök egy lábon,
mint egy fekélyrágta gyomor, egy leprás hát bőre,
és két kanüll áll ki a fejéből -
rászívja magát egy lapos kőre a tengerfenéken,
beletapad szopókáival a Telus nevű planétába,
és azt játssza, milyen jó virágnak lenni
valahol egek és poklok között.

És mi van a törpe pikó ivadékaival,
melyek apróbbak a Kinyílatkoztatás legkisebb vesszőinél is?
És mi van a cettel,
Isten hatalmas és magányos gyermekével,
ki oly vigaszosan prüszköl a vizek pusztaságán?

Ó anya, most, hogy megvacsoráztunk,
és kibeszéltük, kinevettük, kicsodálkoztuk magunkat,
lassanként mindketten hazaérünk:
én az ágyba,
ahol szétszórt gondolatokkal úszom át az álmok időtlen zsilipjén -
te meg a sírba,
ahol titkosan suttog a fű,
görönggyel és örökkévalósággal szavában.

Bernáth István fordítása