Olvassa ezt valaki, rajtam kívül?

A hideg futkos a hátam a gyönyörű tavaszi (koranyári?) nap ellenére, hiszen megint abba a társaság ba készülünk, amelyik a legutóbbi bejegyzésemet ihlette. Súlyosbító körülményként kétszer annyian leszünk, a nagy család távoli csatolmányokkal kiegészített részeivel együtt.
Sok emberrel 2-3 évenként találkozunk, talán egymás neveit sem tudjuk, és akár nem szólunk egymáshoz, mert egyiket sem érdekli a másik, esetleg a megjelenése alapján még taszító is, akár udvariaskodó csevegésbe kezdünk, borzalmasan tudok szenvedni tőle. Nagyon nehéz úriembernek maradni, alhárítani a bizalmaskodó kérdéseket, ugyanakkor barátságosnak látszani, hiszen nem akarok senkinek sem kellemetlen pillanatokat okozni.

A menetrend a mexokott lesz: egyik család érkezik a másik után, húderégláttalak, desokatfogytál, dejólnézelki, agyerekekhogyvannak, ésazunokáknahátcöcöcö, mostmibenutazol, hogymegyazüzlet Brrrrr. Leülünk és beszélünk a nagy semmiről, Torgyán, hírek, Zámbócsimiképzeldellopták a fejfáját, nemonddakutyafáját, aztán jönnek az idétlen viccek, amit a csapat egy része kínjában mond, a másik része kínjában nevet rajta. És erre elmegy egy fél nap, ahelyett hogy befejezném a gyümölcsfák metszését, újrapácolnám az erkélyeket és a kapukat, kigyomlálnám amit ki kell. Vagy írnám a könyvemet.
Vagy aludnék.
Vagy csak dögölnék a tévé előtt.

Most volt a lányom születésnapja. Szerettem volna együtt lenni vele, lélekben is, nem csak fizikailag. Felajánlottam neki az összes kedvenc programját. Egyiket sem akarta. Harry Potter győzött. (még midig jobb, mint mikor a tévét kapcsolgatja) Legalább ő jól fogja érezni ma magát ezen a fujabelemjönki bulin.