Eddigi tapasztalataim alapján azt tudom mondani, a jó terapeuta NEM ENGEDHETI MEG magának, hogy a páciense olyan közel kerüljön hozzá, mint egy ember a "háziállatához". Utóbbi kapcsolat igen mélyen érint, mert kutyusom elvesztése volt az utolsó csepp a pohárban a mostani depim kitöréséhez. (Bár Atalanta ezt a kapcsolatot biztosan csak szimbolikusan írta.)
A szakmai hozzáértését dícséri a terepautónak, ha úgy tud elengedni magától, hogy tisztában van vele, anyám helyett anyám volt, mindent tud rólam, amit soha senki más ebben az életben nem tudhat, és el tudja szakítani a köldökzsinórt. Rettenetesen tud hiányozni, mert ha van egy viszonyítási alapom, milyen a jó terepautó, s a következő nem ilyen, bizony döcögős az a szekér, melyre felszállok, mert nincs jobb.(Csak ő ezt nem tudja.)
A mostani pszichológusom jó, de bizony ő is nyelt kettőt, mikor a heti írásos "hangulatjelentésem"-ben hosszabban kianalizáltam egy foglalkozást, melyen a 60 percből 43-at ő beszélt: kérdésem volt, ez terápia-e, mertha igen, én végighallgatom őt udvariasságból, de nekem ez így nem jó. Azóta hagy szóhoz jutni, mert nem hagyom hogy ne hagyjon szóhoz jutni. Ha harc, hát legyen harc. Én meg akarok gyógyulni, s ezért ,meg is teszek mindent az állapotom nyújtotta kereteken belül.
De az is jó lenne, ha mondjuk interneten lenne egy terepautóm, akit reggel fél 4-kor megkérdezhetnék: magyarázd el nekem kérlek, miért nem tudok aludni, mikor olyan, de olyan jó lenne.:)))))(Frankón lenne egy terepautó-bankkártyám, melyről a válaszért leemelhetné a zsét.)