Jómagam is botrányosan rossz buddhista lennék, mert mi tagadás, pragmatikusan én egy darab szerény élettel számolok, és igyekszem ebbe belesűríteni, amit csak lehet. (Azt hiszem, csapnivaló hívő lennék bármelyik más vallásban is – beleértve a nyugati tudomány-vallást is –, lévén [egyenlőre?] nem igazán válaszokat, mint inkább inspiráló, jó kérdéseket keresek.)
Tanulni azonban senkitől nem szégyen, D. Suzuki erre azt mondja: „Olykor kutyáktól és macskáktól tanulunk”.
Nem tagadom viszont, hogy a buddhizmus nagyon szimpatikus számomra, mégpedig amiatt az optimizmus miatt, amit képviselői sugároznak. (Mindez elég paradox, hiszen épp a buddhizmus mondaná azt, hogy az élet szenvedés stb. de mivel hitük szerint ez legyőzhető, ezért érthető az optimizmus és mosoly). Nem több, talán ha egy tucat buddhista szerzetest láttam eddig szemtől szembe életemben (indiaiakat, tibetieket, ja és két lengyelt:)), de meg kell mondjam, nagyon erős élmény volt. Pedig nem csináltak semmi különöset, csak beszéltek, beszélgettek, zenéltek (pl. Karma Dorje az ELTE tibeti szakának lektora olyan jang-éneklés vágott le, hogy az ereimben meghűlt a vér), de olyannyira „elevenek” voltak (a szó minden értelmében), hogy én csak lestem, hogy ilyen is van. Egyszerűen jelen voltak, sugároztak. Életem legnagyobb élményei voltak ezek az emberek, úgy éreztem, nirvána ide vagy oda, élni jó! (Úgy tűnik, mégiscsak van valami különleges az emberben, amit a fókuszált élet felerősít.)
Jut eszembe, nemrég járt Pesten a dalai láma, ha valaki esetleg elment meghallgatni, olvasta a könyveit, tudja, hogy milyen nyitott és vidám ember (ahhoz képest, miken ment át! – vagy épp azért), és hogy miről is beszélek. Úgy érzem, a keresztény egyház képviselői szégyen nélkül tanulhatnának tőle, ahogy ő is tanul tőlük.