Utánanéztem, a piramisoknak a burkolata volt "a Mokkatam hegységbeli Turában, a Nílus keleti partján bányászott finomszemcséjű mészkô és Asszuánból szállított gránit". Csak a legteteján lévô gúla zárókô és a legalsó sor burkolat, valamint a belsô kamrák burkolata volt gránit. A többi építôanyag a helyszínen kifejtett homokkô. A helyszínen fejtett homokkô meg akár hasonlíthat is a helyszínen kitermelt homokból készült monolit anyagra. Ez a kulcsszó: a homok meg a víz ott volt a helyszínen, nem kellett messzirôl odacipelni.

Szerintem a monolit technológia sokkal logikusabb megoldás, mert egyszerűbb és gyorsabb:
- a homokot, kötôanyagot, vizet könnyen és gyorsan lehet a helyszínre szállítani, például vállon átvetett rúdra függesztett bôr kosarakban, talicskában, puttonyban, stb. Így egy ember akár 40-60 kilónyi terhet is tud cipelni, majdhogynem futólépésben.

- A helyszínen csak bele kell ömleszteni a zsalukba, ahol pár ember keveri és tömöríti. Aztán csak meg kell várni, míg eléri a kezdô szilárdságát, és le lehet szedni a zsalut.

- A következô kötömb egyik zsaluja lehet pl. a szomszédos kô. Mivel az elôzô kô oldalát simára csiszolták, így a két szomszéd tömb nem gyógyul össze. Viszont az illesztési hézag minimális.

- Az egyetlen problémám a kötési idôvel lenne. Akkor nem valószínű, hogy ismertek kötésgyorsítókat, bár lehet, hogy volt valami trükkjük.

(forrás: Szentkirályi: Az építészet világtörténete)