A mai Magyar Nemzetből:

Főhajtás Kopácsi Sándor előtt

Stefka István
Felküldve: 2001. március 05.
5 . oldal

Még tavaly március 11-én készítettem vele az interjút, talán én voltam, aki
halála előtt az utolsót. Óbudai kis lakásában két bőrönd már tele volt
pakolva, készült a feleségével, Ibolya asszonnyal Kanadába, lányukhoz.
Meg is állapodtunk, ha visszajönnek, folytatjuk a beszélgetést mint mindig,
1956-ról.

Munkáscsaládból származott, diósgyőri esztergályosból lett Budapest
rendőrfőkapitánya. Igazi munkás volt, nem álmunkás, mint később magukat
Kádár, Aczél, Münnich, Apró, Komócsin és a többiek masszírozták. Nem
volt véletlen, hogy a fővárosi rendőrségnek, rendőreinek megtiltotta, hogy a
forradalmárok közé lőjenek, hiszen maga is tudta, hogy akik velük szemben
állnak, főként munkások, diákok, elkeseredett polgárok. Nem úgy Gerő
Ernő és csapata, akik gondolkodás nélkül szembefordították a tömeggel az
ÁVH-t. Kopácsi Sándor nagy utat tett meg, mert a szovjet hatalom által
irányított Rákosi totális diktatúrájának egyik védelmezőjéből, annak egyik
lebontójává vált, a legdöntőbb pillanatban a lehető legjobb oldalra állt, Nagy
Imre és kormánya mellé. Ezzel a döntésével új lendületet és más minőséget
adott a forradalomnak, akár csak Maléter Pál átállása. Ezzel ismét
megőrizték azt a hagyományt, hogy magyar katona, magyar rendőr nem lő a
nép közé.

A Nemzetőrség főparancsnok-helyetteseként egyik szervezője volt a
nemzetőrségnek, fegyvert adott a kezükbe nemcsak a rendőröknek, hanem
a felkelőknek is. Ellentmondásos egyéniségének egyik magyarázata, hogy
illúziókban ringatta magát, mert azt hitte, hogy mindazok a rendőrök, akik
október 23-a után levették tányérsapkájukról az ötágú vörös csillagot,
karjukra nemzeti színű szalagot húztak, azok a szívükben is mind a nemzeti
szabadságot óhajtják. A valóság az volt, hogy jelentős részük november 4-e
után pufajkát húzott, avagy Moldova György „elbocsátott légiósaihoz”, az
ÁVH-sokból átvedlett rendőrökhöz csatlakozott, akik válogatás nélkül
kínoztak meg, vertek agyon, vagy küldtek a másvilágra vélt, vagy valódi
szabadságharcosokat.

A megtorlás éveiben Kopácsi Sándornak nem bocsátottak meg, a „mi
kutyánk kölykét” példásan megbüntették. Bár Szerov hadseregtábornok, a
KGB főnöke Budapest legmagasabb fájára akarta felakasztatni, de
„megúszta”, a Nagy Imre-per hatodrendű vádlottjaként életfogytiglani
börtönnel. 1963-ban általános amnesztiával szabadult, 1975-ben kivándorolt
Kanadába. A rendszerváltozás után hazajött, visszakapta rendfokozatát,
1994-ben altábornaggyá léptették elő.

Életének talán egyik nagy szerencséje volt, hogy nem kommunistaként kellett
meghalnia egy hamis eszméért, mint például annyi sorstársának: Nagy
Imrének, Losonczi Gézának, Gimes Miklósnak. Idejekorán rájött, hogy a
népi demokrácia, az emberarcú szocializmus tulajdonképpen mit jelent.
Utolsó interjújában arra a kérdésemre, hogy ha most kellene választania,
más útra lépne-e, így felelt: „Nem. A lelkiismeretem, jellemem nem engedte
volna, hogy a forradalom után – esetleg mint belügyminiszter – én hajtsam
végre azt a sok aljas gyilkosságot, törvénytelenséget, ami megtörtént.”