Szóval az érzékelésről azért általában ez áll:

Az emberi lény ritmikusan fordul ki és be és a centrum felé, a világosba, a sötétbe és a középre. Egy jang, egy jin, egy jen. A dolgot egyébként sem az dönti el, hogy az ember merre fordul, hanem az, hogy sóvár életéhség uralkodik-e rajta, vagy ő uralkodik az életéhségen. Mint minden esetben, a modern szcientifikus gondolkodás nem tud mást, mint egymást kizáró ellentét-típusokat szerkeszteni, legfeljebb még a szélsőségek között valamely kiegyenlítő lehetőséget teremteni. A hagyományban a dzsíva, az életéhségben nyugtalanul szétszóródó ember nem más lény, mint az atman, az éber és tükörsima kedély. A kettő egymást nem zárja ki. A dzsíva és az atman között fokozati különbség van. Dzsíva az az ember, aki a világ sokszínű ragyogásában elveszve nem tud mást, mint fogadni mindazt, amit sorsa eléje hajít, a káprázó világ gomolygásában tévelyeg és azt vakon élvezi, szellemi javait eltékozolja, mialatt lénye a nem-létezőben elpárolog. Atman az az ember, aki az életéhséget megfékezi, aki sóvárgását, a középponti vonzatot (pathé, káma, jin) kikapcsolja, és mit számít, hogy a káprázat világának varázsa elveszett, ha az ember a lét magasabb fokozatai számára alkalmassá válik. A hindu metafizika azt mondja, hogy az ember a világ szabadesésében nyugtalanul szétszóródva alvajáróvá vált (avidja), de felébredt (vidja).

Tehát: uralkodik, megfékez, kikapcsol, alkalmassá válik.
A magány pedig érzékelés ügye.
Nereusz pl. hiába megy szöcskén-vadmézen tengődni a pusztaságba, de böjtölnie is fölösleges. Legfeljebb gyakorolja azt az Európában őshonos "tigrisaszkézist", amelyet Hamvas is, Nietzschei is szent borzalommal emleget, mivel vagy öncél - vagy pedig ressentiment.

Talán nem is a pusztába ment Jézus, csupán zenét hallgatni különítette el magát negyven napig.

Nem komolytalan, VAngSo, ez a dolog. (És nem is könnyű.)

Meg aztán: A hang hatása és a kép hatása más-más. Az időbeliség az első (negyven nap), a tér a második, s szinte mindegy, hol oltja ki a képeket az ember (Fia).
Mai fogalmakkal nem merek gondolkodni erről a dologról, mivel könnyen arra jutok, hogy ezen interpretáció alapján Jézusnak kezdett, mondjuk, tömegiszonya lenni.
A világ kezdte zavarni? Mindaz, amit örömhírként hirdetett? Avagy mégis csak összezavarták az Evangéliumot? S az elrendeződés (felébredés) csakis egy összes kultuszt magába gyüjtő "ébredési energianyaláb" révén valósul meg?

Szeretettel: n.

Bocs, de előbb összekutyultam valamit.
Vagy most?