"A Bush-kormány életének első hónapjában megszületett az első példa, mégpedig a Közel-Kelet. Powell külügyminisztert közel-keleti körútra küldték. Egyiptom után Szaúd-Arábiában, Jordániában és Izraelben járt, február végén pedig Kuvaitban részt vett az öbölháború (és Kuvait
megmenekülésének) tizedik évfordulóján rendezett megemlékezésen. A megbeszélések formális tartalmától függetlenül két feladata volt. Az
amerikai politikai presztízs helyreállítása a régióban és az izraeli–palesztin konfliktus helyett Irakot állítani Washington regionális törekvéseinek középpontjába.

Az időpont kedvezőnek tűnt. Az izraeli választások szinte törvényszerűen Saront, az izraeli nagy jobboldali gyűjtőpárt radikális vezetőjét
emelték a miniszterelnöki székbe, mert a voksolók többsége magának az államnak a létét látta veszélyeztetve. Elődje, a munkáspárti Barak olyan
nagyszabású engedményeket tett Arafatnak, mint izraeli kormányfő még soha. A palesztin vezető, akit bekerítettek saját radikálisai, még ezt
sem fogadta el, és követelte a „visszatérés jogát”: a több mint harminc éve táborokban élő palesztin menekültek és családjuk befogadását.
Macisajt kommentár: micsoda pofátlan követelés, nem is érti az ember..
(Akkor nyolcszázezer palesztin menekült el. Most majdnem négymilliónyian élnek a táborokban.)

Új impérium
Ezt a tömeget az óriási – részben fejlesztésre váró, részben dúsgazdag – arab világ meg sem kísérelte integrálni. Megjelenésük Izrael területén kormányozhatatlanná tette volna az országot, megindítva a végső bomlás
folyamatát. A Barak által ajánlott kompromisszumok visszautasítása után elemi erővel ébredt fel az izraeli választóban az a gyanú, hogy az arab
világ Izrael létezésének csupán a tényét ismerte el (azt is csak külső, elsősorban amerikai nyomásra), a legitimitását nem. Az állami lét
veszélyeztetettségének ezt az érzését az sem sodorhatta el, hogy február végén a győztes jobboldal egységkormányt alakított a vesztes
Munkáspárttal, átengedve nyolc minisztériumot, és így a békefolyamat nyolc évvel ezelőtti megindítója, a Nobel-békedíjas Peresz volt
miniszterelnök lett a külügyminiszter.
A Bush-csapat – és különösen a neokonzervatívok – számára ez egészen mást jelentett. Azt, hogy megjelent a fordulat létrehozásának
lehetősége. Kifejtették, hogy a Clinton-kurzus túlságosan is középpontba állította az izraeli problémát, felesleges részletességgel avatkozott be a békefolyamatba, és csak annak a prizmáján keresztül szemlélte az egész Közel-Kelet helyzetét, tudomásul sem véve Irak destabilizáló befolyását és a többi országgal fenntartott kapcsolatait. Ennek a következménye az
volt, hogy fokozatosan széthullott az öbölháborús koalíció arab része, amely a Kuvait elleni iraki támadás után a szaúdiak és az olajsejkségek
érdekeinek védelmében csatlakozott az amerikai visszacsapáshoz. A Powell-küldetés stratégiai célja az volt, hogy Bush II. kormányzata
megkísérelje visszaállítani az arab világban Bush I. öbölháborús koalícióját.

A módszert tekintve már szétváltak a neokonzervatívok és a jacksonisták.
Cheney alelnök és Rumsfeld hadügyminiszter az amerikai presztízs helyreállítására kemény Irak-ellenes fellépést követelt. Powell viszont
úgy vélte, hogy meg kell változtatni az Irak elleni (egyébként is jórészt csődöt mondott) szankciók jellegét, amelyek elsősorban a
lakosságot sújtják és növelik az arab világ rokonszenvét Bagdad és így Szaddám iraki diktátor iránt. Powell úgy véli, hogy „civil”
vonatkozásban enyhíteni kell a szankciókon. A katonai vagy kettősen (tehát civil és katonai célra egyaránt) alkalmazható áruk vonatkozásában
a tiltást meg kell szigorítani. Az eredmény az lett, hogy a neokonzervatívok gyakorlatilag szabotálták a Powell-küldetést: egy
héttel a Powell-misszió indulása előtt (amelyről természetesen tudtak), a Pentagon vezetésének, tehát Rumsfeldnek az utasítására amerikai gépek
(némi brit támogatással) olyan erejű légi csapást mértek Irakra, amelyre évek óta nem volt példa. Ezzel ugyan semlegesíteni tudták a Powell-missziót, de ugyanakkor nehezen helyrehozható csapást mértek Bush
II. egész csapatának stratégiai céljára: az 1991-es öbölháborús koalíció helyreállítására.
Hüha, ez aztána diplomácia. Még a saját
friss külügyminiszteredet is szabotálod.Hiába, egy páratlan kis bombázásnál nincs is jobb...

A taktikai hiba, amelyet tetéztek azzal, hogy nem értesítették előre a térségben Amerikához legközelebb álló országokat (Egyiptom, Jordánia,
Törökország), Szaddám számára hozott politikai és presztízsgyőzelmet.
Hát nem kellett nagy IQ ( ON TOPIC) hogy erre előre is rájöjjenek...
Ez egyben jelzi, hogy a neokonzervatívokat még sok csapda várja. Mindenekelőtt az olaj csapdája. Az első öbölháborút azért vívták meg,
hogy megvédjék az amerikaiak számára is stratégiailag és gazdaságilag életbe vágó olajforrásokat Szaúd-Arábiában és az öböl sejkségeiben.
Ugyanakkor azonban hivatalos válasz még mindig nem érkezett arra a kérdésre, hogy 1991-ben miért álltak meg, és miért nem döntötték meg
Szaddám hatalmát. A hivatalos válasz helyett csak Scrowcroftnak, Bush I. nemzetbiztonsági főtanácsadójának emlékirata szolgál: „Azért nem
döntöttük meg Szaddám Huszeint, mert szükségünk volt rá, hogy kézben tartsuk a vele ellenséges szomszédos Szíriát, és megakadályozzuk, hogy
Irán – amellyel Irak többéves háborút vívott – magához ragadhassa a hegemóniát a Közel-Keleten.”
Nocsak. Emmá döfi. Itt a fényes magyarázat.
IQ a javából. Nesze neked magasztos dumák a "demokrácija védelméről" meg " felszabaditásról" meg erős bástya vagyunk mi nektek...

Azóta elmúlt egy évtized, s az alaphelyzet nem változott. Más okokból, de az izraeli–palesztin probléma és Irak ügye ugyanúgy a „nulla
kilométerkőnél” áll, mint akkor. Bármennyire átfutott is a prioritás reflektorának fénye az elsőről a másodikra.
Ha már a prioritások reflektorát emlegetjük, február még egy példát hozott arra, hogy mennyire nem a szándékok, hanem a tények határozzák
meg fényének mozgását. 1996-ban, a Clinton-kurzus delelőjén, amikor az amerikai politika egyre mélyebben merült el a balkáni problémában, két
amerikai politológus, Jacob Heilbrun és Michael Lind pontosan időzített cikket jelentetett meg a New York Timesban. A koncepció: „Amerikának el
kell vállalnia a Perzsa-öböltől a Balkánig a mohamedán nemzetek informális csoportosulásának vezetését. Az a régió, amely felett valaha
az ottomán török birodalom uralkodott, a történelem harmadik amerikai impériumának szíve lehet.” (Az első az 1898-as spanyol–amerikai háborút követte volna az elmélet szerint, a másodiknak két központja volt 1945
és 1989 között: Nyugat-Európa és a Távol-Kelet.)
Hú , csesszétek meg, ez azért durva, nem?
Valahol Dolfi is ilyenekről álmodozott...

Ebből a hipotézisből a Közel- és Közép-Kelet megkapta a reflektorfényt, a Balkán azonban nem. Már az amerikai választási harcban felvetődött,
hogy Washington vonuljon vissza és a Balkánon a NATO európai hatalmai tartsanak rendet, hiszen az nem közvetlen amerikai érdek. Ez ellentmondott a „harmadik amerikai birodalom” öt esztendő előtt közölt koncepciójának. S ami fontosabb: februárban bebizonyosodott, hogy nem is állja ki a valóság próbáját. Miközben Milosevics megbuktatása után az új kormány megkezdte a hajdani diktátor bizalmasainak letartóztatását és napról napra tágabbra nyílt a börtön ajtaja Milosevics előtt is, a válság új gócai lobbantak fel. Az első színhelyen a közvetlen kiváltó ok Koszovó, a főszereplők maguk az albánok. (Nemhiába mondotta egyszer Kissinger, hogy a gyújtózsinór Koszovó, de a bomba maga Albánia.)

A kettős – először az albánokat, majd bosszúként a szerbeket sújtó – etnikai tisztogatást követően immár csaknem teljesen albán lakosságú
Koszovó keleti határának külső szegélyén van egy ütközőövezet: a Presevo-völgy. Itt a jogilag még mindig szerb tartománynak minősített
Koszovó függetlenségét követelő szélsőséges albán gerillák és a helyi szerb rendőrség között hetek óta tűzharc folyik, amelyet egyelőre szinte
tehetetlenül szemlélnek a Koszovót megszállva tartó NATO-egységek és maga Amerika is.
Szóval akkor mi is a Koszovoi katonai akciónak az eredménye? Netán béke lett és barátság a térségben?

A másik színhely Montenegró, amelynek mai vezetése le akar szakadni a maradék Jugoszláviától, amelynek Szerbia mellett Montenegró az egyetlen
megmaradt köztársasága. Döntést végül egy nyári népszavazás hozhat.A hatalmi viszonyok valóságának kegyetlen tréfája, hogy a Szerbiát a
clintoni „humanitárius intervenció” jegyében szétzúzó amerikai hatalom új birtokosai most mindkét ügyben Szerbia oldalára kényszerültek. Két
okból. Először azért, mert Koszovó és Montenegró elszakadása tovább töredezné a Balkánt, és új etnikai tűzfészkeket teremtene. A másik ok: a
Presevo-völgyben harcoló albán gerillák át-átcsapnak a negyedrészt albán
kisebbségű Macedónia területére. Ez pedig már Görögország északi határa, amelyről még a legnagyvonalúbb és legkeményebb amerikai neo-konzervatív sem mondhatja, hogy nem Amerika elsőrendű érdekterületének része.
Komolyra fordítva a szót, Huntington harvardi professzornak A civilizációk összecsapása és a
világrend megújítása című könyvéhez lehet fordulni, amely a civilizációk töréshatárain kirobbanó háborúk különleges tulajdonságait elemzi: „A törésvonalakon kirobbanó konfliktusok célja egy adott terület meghódítása után a civilizációs törésvonal másik oldalához tartozó
emberek elűzése. Ezek a konfliktusok ezért rendszerint erőszakosak, és mindkét oldal alkalmaz gyilkosságot, terrort, erőszakot és kínzást. A
vitatott terület rendszerint történelmi és etnikai szimbólum, szent föld, amelyre a harc egy vagy több résztvevője elidegeníthetetlen jogot
formál.”
Íme a külső kör, a Közel-Kelet: az iszlám és a Nyugat törésvonala. Ezen belül Izrael és a palesztinok: a nagy törésvonal egyik szelete. A
Balkán: a Nyugat, az ortodoxia és az iszlám törésvonalainak bonyolult hálója. És végül Huntington: „A civilizációs törésvonalakon kitörő
konfliktusok igen hosszúak, és miután a küzdő csoportok identitásának alapvető értékeit érintik, ritkán lehet őket tárgyalásokkal és
kompromisszumokkal megoldani.”
-----
No szóval: van itt kérem ideológia, meg koncepció , már csak a végrehajtás körül vannak némi zavarok..Szerintem vérfagyasztó még olvasni is...