BIZALOM


S ha szŕzsor is becsapnak és ezerszer
csalodom abban, kinek szivemet,
mint ŕlmŕbol rozsŕt, kitakartam,
s ha éppen az ŕrul el, akit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezustért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barŕtaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszeritenek,
és elŕtkozom mŕr, hogy megszulettem,
s ha csak a bosszut hizlalja a hŕla
hiveimben,
s ha rŕgalom kerit be, -
akkor sem mondom, hogy nem érdemes!

Akkor sem mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberekben, akkor sem mondom,
hogy megélék magam is, néptelen
magŕnyban, mert irgalmatlan az élet. -

De csondes szoval, eltunodve mondom:
bizalmam sarkig kitŕrult kapu,
nem verhet rŕ lakatot a gyanu;
ki-bejŕr rajta bŕrki szabadon.
Egy besurrano csalo tiszteletére
nem ŕllitok ort tiz igaznak!

Kit tegnap itt gyongeség bemocskolt,
megtisztŕlkodva ma betérhet ujbol;
ki kétélu késsel jott ide ma,
koszonhet holnap tiszta oleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsŕnatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a konnyes képmutatŕsra,
s az ongyilkos szenvelgést gyulolom,
akŕr a nyers onzés orvtŕmadŕsŕt.

De hirdetem, hogy buneink mulandok!
Mint a mammut és az osgyik, a multba
porlad a gyulolet és gyanakvŕs;
duhunk lehul,
csak szerelmunk orok.

S halando gyarlosŕgai kozott
csupŕn maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyotrelmei ellen
irgalmas vŕra bizalombol épul;
s az onmagŕval vivott kuzdelemben
csak josŕga szolgŕlhat menedékul.