Nekem az építészettörténet tanárom egyszer mesélt egy sztorit pár ôrült japánról:

Ezek kitalálták, hogy a piramis köveit nem tömbökben szállították oda. Ugyanis találtak a környéken valami olyan ásványt ami megôrölve és valahogyan kezelve cementit anyagként működik. Nomármost homok az volt a környéken bôven, ugyebár vízben sem volt hiány a Nílus jóvoltából, s a három anyag összekeverve és megszilárdulva remek monolit építôanyagot adott.

Így csak a három adalékot kellett felcipelni a kellô magasságra, külön-külön, embernyi adagokban. (Ugye belátható, hogy ez sokkal hihetôbb és egyszerűbb, mint 25 tonnás darabokban odavonszolni, eszement messzirôl.) A tetôn (építési szinten) voltak a zsaluk, ezeket folyamatosan emelték feljebb és feljebb.

Amíg a monolit tömb nem érte el teljes szilárdságát, kézi eszközökkel nagyon könnyen lehetett formázni, csiszolni, nagy pontossággal. Mikor megszilárdult, leszedték róla a zsalut és mentek tovább.

Valaki emlegette itt a 'pi' szerepét. Én úgy tudom, hogy a piramis arányaiban a döntô a helyszínen található homok "rézsűszöge", azaz az a szög, amit a még megállni képes, lazán felhalmozott homokkupac palástja a vízszintessel bezár. Magyarul, ha egy homokkupac oldalának a szöge ennél meredekebb, akkor a kupac leomlik, az oldalán a homok már nem áll meg, hanem egy parabolikus "csúszólap" mentén lejjebb csúszik és elerül. Ez minden anyagnál más, a talajmechanikusok pontosan tudják meghatározni.