Líviának kezdett elege lenni az űrutazásból. Sehol egy normális férfi, gondolta. Beton átpártolt a koldusasszonyhoz, Smilek egy infantilis tamagocsi-tenyésztő, Ödön meg mégiscsak a testvére, azzal nem illik. Halálosan unatkozott. Legalább egy ufonauta jöhetne, akinek a kedvéért kékre festené a haját és felvenné a legújabb metálszínű, testhezálló azbesztruháját.
Leült az infravörös refraktortávcső elé, amely a nap 24 órájában a közeledő meteort pásztázta. Csinos kis pofija visszatükröződött a megfigyelőlencsében. Elővette Spacelab márkájú vérvörös rúzsát, és közelebb hajolt a távcsőhöz, hogy kifesse a száját... A döbbenettől a rúzs kiesett a kezéből, és vészjóslóan csörömpölve gurult végig a padlón. De Lívia ezt már nem hallotta, mert amit a távcső mutatott, az olyan volt, akár egy álom. A meteoron élet volt! Lívia tengerpartot látott, lágyan hajladozó pálmafákat, kéz a kézben sétáló, emberszerű lényeket. Tigrisek hevertek az árnyékban, mellettük zebrák legelésztek. Amott kisgyermekek játszadoztak egy oroszlán farkát rángatva. Fiatal pár szeretkezett a fövenyen, néhány öregasszony ülte körül őket, és békésen sörözgettek.
Lívia nem tudta levenni a szemét a látványról. Ekkor egy kéz nehezedett a vállára. Felnézett. A Don állt mögötte.
- Nos, gyermekem - szólt a maffiavezér. - Ideje megbeszélnünk, hogyan fogod felrobbantani ezt a fránya meteort...