Az alábbi cikk azzal az alapvető ökológiai problémával foglalkozik, amelynek tétje - a politikai üzenetén túl - az életünk és gyermekeink, szeretteink élete.
Bizonyára a Ti környezetetekben is jónéhány példa akad, amely rémisztő új-régi betegséget, gyötrelmet, esetleg halált fémjelzett.(a rák legkülönfélébb válfajai,stb.)
Érdekelne a véleményetek; van-e esélyünk és eszközeink, hogy változtassunk a tendencián?
"Krokodilok a réten"
Teddy Goldsmith Portréja
Készítette: Craig Comstock
Forrás: Elmwood Quarterly
Edward (Teddy) Goldsmith, az ökológiai irányzatok tájékozott megfigyelője, az értelem szintjén katasztrófát jósol, míg az érzelem szintjén egy pezsgő melegségről beszél, amely az embereket a lelkesültség szövetségébe vonja, ami az alternatívák felfedezésének őszinte és kitartó példája.
Először lássunk egy példát az ő katasztrófa-jóslataiból! "Úgy gondolom, hogy az általános felmelegedés sokkal de sokkal rosszabb lesz." - mondja. A hétköznapi megfigyelők három fokos átlaghőmérséklet-változásról hallanak, és eltűnődnek azon, minek is ez a nagy hűhó.
"Tizenhárom ezer évvel ezelőtt, amikor Angliában három fokkal melegebb volt - magyarázza Goldsmith -, a tenger szintje öt méterrel magasabban állt. Dél-Anglia egy hatalmas mocsár volt, amelyben krokodilok és vízilovak éltek." Ha az átlaghőmérséklet négy-öt fokkal emelkedik - teszi hozzá -, "akkor olyan feltételek lesznek, amelyek között ember még soha nem élt, és amelyek között nem tudhatjuk, hogy lehet-e egyáltalán gazdálkodni."
Mit tehetünk, hogy megakadályozzuk az általa jósolt felmelegedést? Az energia-felhasználásunkat hetven százalékkal csökkentenünk kell - válaszolja Goldsmith. Ez megoldhatná a problémák gyökerét: nagy mértékben csökkentené a savas esőket, munkalehetőségeket teremtene, mérsékelné a Közel-Kelettől való függést, és egészségesebb életmódot eredményezne.
Hova fordulhatunk segítségért? Nem a politikusokhoz. Goldsmith véleménye szerint "az állam nem oldja meg a problémáinkat" - mint ahogy ezt a jelenlegi, a fejlődéssel és a környezettel foglalkozó Rio-összejövetelek példája is mutatja. Nem fogják megoldani a nagyvállalatok sem, amelyek az összes forrás kiaknázására törekednek. Ehhez hasonlóan a nemzetközi ügynökségek is inkább "a problémák, mint a megoldás forrásai." Kire támaszkodhatunk? Önmagunkra, az állampolgárokra - bár mi nem vagyunk mindig elég gyorsan mozgósíthatók.
Goldsimth többre gondol, mint elszigetelt polgárokra, akik csekkeket töltenek ki kedvenc környezetvédő szervezetük részére. A legfőbb reményünk - mondja -, hogy "egy alternatív gazdaságot tudunk létre hozni". Egy gazdaságot, amely nem központosított, kisebb vállalkozásokból áll, és nem függ nagy hálózatoktól vagy átfogó területek közötti kereskedelemtől. Egy olyan gazdaságot kell létrehoznunk, amely a nagyvállalatokon kívül létezik. Amikor a hagyományos gazdaság összeomlik, akkor nagyrészt ezen kis intézmények millióitól fogunk függni, melyeket életerőssé és szívóssá kell alakítanunk most, az összeomlás előtt.
Goldsmith elismeri, hogy a gazdaság nagy részének életképessége csökkenőben van. Még a mezőgazdaság is - amely az életfenntartás jelenlegi alapja -, nagyrészt a gépektől, az üzemanyagtól, a vegyszerektől, a rovar-, növény- és gombairtóktól, a hibridmagoktól függ, valamint széles skálájú finanszírozási és elosztási módszereken nyugszik. "Hihetetlen, hogy a mezőgazdaság mennyire összetett és sérülékeny."
Goldsmith elképzelése az önszerveződő gazdaságról Theodore Roszak azon véleményével cseng össze, miszerint elkerülhetetlen a nagy intézmények összeomlása, s mi segíthetünk, hogy mindez "elegánsan" történjék. Chick Callenbachal ellentétben, aki az Ecotopia című művében az áhított jövő egy részletes leírását adja, úgy tűnik, Goldsmith egy szociális katasztrófa mérséklésével van elfoglalva. Callenbach felteszi a fintorgó utópista "anarchista" álarcát, Goldsmith pedig a jó természetű Cassandra maszkját. Ám mindkét szociális szerep osztozik abban a veszélyben, hogy a higgadt főáramlat nem veszi őket komolyan.
"Jó lenne azt gondolnunk - mondja Callenbach -, hogy a társadalom befogadóképes, és könyvem, vagy más okos ember könyvének olvasása az új modell hívévé teszi az embereket - ahogy ebben Fritjof Capra is hisz. Ezt az új modellt megismerve pedig az emberek mindent átformálnak, és ennek következtében a katasztrófa elkerülhető." Bár Callenbach hozzáteszi a következőket is. "Úgy tűnik, a történelem másképp működik": civilizációk "omlanak össze és tűnnek el". Mindezek után Goldsmithtől azt kérdezi, hogy miért ilyen könyörtelenül vidám.
Goldsmith válasza a következő: "Nem tölthetem az időmet siránkozással. A nap nagy részében ezekről a problémákról gondolkodom. Néha esténként iszom egy üveg bort, és más dolgokon töprengek."
De bizonyára Goldsmith a nap folyamán is vigaszra talál. Sok más megfigyelővel ellentétben - akiket az ökológiai megközelítések megdöbbentenek -, Goldsmith-t a múlt is inspirálja és bizkodással tölti el. A múltat a bölcsesség és a modellek értékes forrásának tartja. "A környezetvédő mozgalom nem fogadja el azt, hogy a múltból merítsünk erőt ahelyett, hogy ideális társadalmakról gondolkodjunk, melyekről viszont még nem rendelkezhetünk tapasztalattal. Számomra nevetséges azt feltételezni, hogy ez utóbbiakat mi magunk megteremthetjük."
Példaként ő olyan közösségeket idéz, amelyek nem vették azt figyelembe, hogy "a tradicionális társadalmakban a családok az egész történelem során megőrizték a magánszféra elemeit" - még a poligám családokban is, ahol minden feleségnek és gyermeknek saját lakhelye volt.
Nagy a távolság a mi fejlett technológiájú világunk és a falusi élet között. Ám Goldsmith új könyvében azt állítja, hogy abban az esetben, ha észhez térünk, elkerülhetjük a katasztrófát. Mikor azt kértem tőle, hogy ennek a lehetőségéről beszéljen, ezt válaszolta: "Ha lenne elég időnk, valószínűleg megtehetnénk a szükséges változtatásokat - bár a pusztulás elég gyors. Ha 192O-at írnánk - teszi hozzá -, sokkal derűlátóbb lennék. Nagyon sokat kell tennünk nagyon rövid idő alatt." Egy nagy gazdasági összeomlást jósol, melynek egyik pozitív velejárója az lenne, hogy "kevesebb pénz állna rendelkezésre a világ elpusztításához", és olyan helyzetbe kerülnénk, mint a mai kelet- európaiak.
Goldsmith "ultrakonzervatívnak" nevezi magát, de nem amerikai értelemben, hanem abban az értelemben, hogy hisz a rendben, és úgy látja, hogy "az állam a rendetlenség legfőbb letéteményese a világban". A radikálisok pedig - véleménye szerint - jogot formálnak "az egész világ letarolására, az ezer éves közösségek kiírtására, valamint egész erdők elpusztítására". Ők azok is, akik a "fejlett világba menekülteket" nyomornegyedekbe kényszerítik.
Mit tegyünk ehelyett? "Sokkal kisebb közösségekben kell élnünk, és gazdasági tevékenységünket sokkal kisebb léptékben és piacon kell lebonyolítanunk". Más szóval meg kell változtatnunk egész irányultságunkat egy gazdasági konszolidáció felé. De nem elégséges, hogy csupán megállítsuk azt, amit meggondolatlanul fejlődésnek nevezünk. Tanulnunk kell abból, ahogyan a hagyományos társadalmak embere élt, ahol a "a gazdasági tevékenység és a vallási élet egységei a család és a közösség volt, amelyekben a gyermekek felnevelkedtek, és amelyekben az idősekről gondoskodtak."
A Egyesült Államokban "ultrakonzervatívnak" lenni többek között a szabadpiac imádatát jelenti. Ezzel szemben Goldsmith a nagypiac kritikáját adja, amelyet a közösségnél nagyobb gazdasági érdekek manipulálnak. Megjósol egy a nagypiac ellen fellépő reakciót. Amikor a nagyvállalatok meghallják azt a szót, hogy szabadkereskedelem, úgy tesznek, mintha azt hallanák: "Fiúk, a világ a tiétek, tegyetek vele, amit akartok. Semmi sem fog az érdekeitek útjába állni. Sem szociális korlátozás, sem környezetvédelmi szabályok, sem pedig munkajogi előírások." Goldsmith szerint ez azt jelenti, "hogy a kis számú nagyvállalat érdekeinek rendeljük alá mind a biológiai, mind a társadalmi, mind az ökológiai és morális parancsokat".
A fenti rendszer által a környezetre újból és újból kifejtett negatív hatásra gondolva Callenbach ezt kérdezi: "Hogyan engedhetett Gaia minket idáig jutni? Miért nem állították az ipari társadalmat már korábban le azok a visszacsatolási mechanizmusok, melyek a törzsi társadalmakat a helyes ösvényen tartották?" Azaz miért nem kaptunk egy jelzést sokkal korábban? Goldsmith így válaszol: a törzsi társadalom emberét "nem közvetlen módon korlátozták a környezeti katasztrófák - mint ahogy azt az emberek gondolják." Nem voltak közömbösek e visszajelzések iránt, s nem akkor volt ez jelzés számukra, amikor már egy "hatalmas törést" tapasztaltak. Ehelyett ők a tabuk és szabályok egy olyan kidolgozott rendszerét alkották meg, amelyek a diszkontinuitást korlátozták. "Környezethez való viszonyuk egy benső átélésen alapult." Korlátozták a kifogható halak, vagy a megszületendő gyermekek számát.
Ám az is "lehet, hogy már tízezer éve" az emberek "ostoba dolgokat cselekednek". Ez vezetett a sivatagok létrejöttéhez, és a különböző kultúrák megszűnéséhez. Globális szempontból ezek helyi tumorok voltak csupán. Mára már ez a betegség áttétessé, egy "hatalmas rosszindulatú daganattá" vált. Hogyan történt mindez? "A fantasztikus technológiák következtében, melyek képesek egy nap alatt egy egész erdőt elpusztítani." A globális finanszírozáson keresztül, melyet a Világbank, és más hasonló, a fejlődést elősegítő szervezetek végeznek. És mi az eredmény? Ázsiában már csak egy kevés erdő maradt, annak ellenére, hogy ötven évvel ezelőtt Thaiföld és Malaysia 70-80%-a, sőt Sri Lanka és India Kerala államának 45%-a erdő volt.
Ha a fa elfogy, házainkat még építhetjük cementből vagy sárból, ám a mezőgazdaság összeomlik. Nem lesz mit ennünk. Az ipari mezőgazdaság jelenlegi rendszere - Goldsmith szerint - nem csak sérülékeny egy gazdasági összeomlás esetén, hanem ez utóbbit még fokozza is. Ha a farmer elindul ezen az úton, nehéz visszafordulnia, mert a talaj már tönkrement. Goldsmith egy indiai földtulajdonos szavait idézi: "Az őseim ezer éven keresztül művelték ezt a földet", de a "zöld forradalom" módszerei után "a talaj még gazt sem terem", ha nem adunk hozzá egy kis vegyszert. A szakértők ezek után azt javasolták, hogy a gazdák ezen a területen eukaliptuszfákat ültessenek. Ez aztán a talaj vízszintjét annyira lecsökkentette, hogy az sivataggá vált.
Ezen a keserű jeleneten elgondolkodva csodálkozom azon, hogy Callenbach és Goldsmith hogyan őrizhették meg életkedvüket és humorukat. Az egyik lehetséges válasz talán az, hogy megvan a bátorságuk ahhoz, hogy elképzeljék a fenntartható világot. Bár nézeteik különbözőek, mindketten elképzelnek egy alternatívát, melyet nem bizonytalanul és nem visszaható terminusokban, hanem szeretettől vezérelt részletességgel fogalmaznak meg.