Csak egyvalaki volt az űrhajón, akit cseppet sem érdekelt a hang forrása: Terezát, a koldusasszonyt. Még bekapta az utolsó falat tejfölös-lazacos spagettit, majd szinte a levegőben úszva, legszebb lánykorát idézve szaladt oda a Donhoz, és ugrott a nyakába:
- Ibrahim! Csakhogy visszatértél hozzám!
A lendülettől mindketten a földre zuhantak, átszakítva néhány létfontosságú kábelt. Elektromos szikrák pattogtak körülöttük, hajdani szerelmük hevét idézve, majd kialudt a fény. Az űrhajó sötéségbe borulva száguldott tovább zaklatott útján.
A meteor pedig egyre közeledett, wazzeg! Hát gondoljunk már erre is!

Betonnak és Fidonak végre sikerült összekötniük a kábeleket, néhány macskát használva hézagpótlónak, és felgyulladtak a fények. A doktor körülnézett. Lívia épp a melltartójában turkált, nyilván az antennát akarta működésbe hozni. Smilek és Ödön elmerülten kockapókereztek. A koldusasszony és Koszleone két lombikot nézegettek, és klónozott másaikban gyönyörködtek. Szépen fejlődtek a kicsik. Olyan békésnek tűnt minden. Miért volt mégis Betonnak valami furcsa érzése? Hirtelen ráeszmélt: egy nagyfejű, békára emlékeztető lény néz vele farkasszemet!