Lívia egy ideges mozdulattal beleszívott cigijébe, ám ekkor hirteklen egy finom zaj hallatszott a felettük lévő rács mögül. Néztek egymás szemébe, nem mertek feltekinteni: egymástól várták a válszt, hogy mi lehtet az? Egyszerre valami furcsa füstös illat érződött, inkább valami tömlyénes, nem lívia cigije volt, s a következő pillanatban a rács szétolvadt, és egy anyaszült meztelen lány ereszkedett közéjük. Volt az egészben valami fájdalmas, ahogy a vörösen izzó ráccsonkok között átjött az a porcelánsima női test, de volt valami furcsább: a lány lebegett. Pedig az antigravitációs generátor be volt kapcsolva. Be kellet hogy legyen kapcsolva - futott át Lívia - agyán, hiszen minden reggel bekapcsol. Az indulás előtt ő mega aktiválta az időkapcsolót. A lány meztelen volt, a biztonsági viseletként előírt antigravitációs csizma nem volt rajta, és mégis, súlytalan volt.
A lány lídinának háttal érkezett meg. Valószínűtlenül fehér volt a bőre, és valószínűtlenül meleg volt a teste is. Líviát ez zavara a leginkább. Jéghidegre számított, és mégis, nagyon emberi volt.
Ekkor a lány lívia felé fordul. Lívia hátrahőkölt, nem hitt a szemének. A lány ugyanis Kati volt, Lívia legelső lányszerelme. Kati, aki egy viharos éjszakán, úgy tizenött évvel ezelőtt, elindúlt a tengerbe, és soha többé nem érkezett vissza. Csak a bomló tetemét találták meg.
Lívia végtelen félelmet és kiszolgáltatottságot érzett. Ugy érezte, valami felsőbbrendű hatalom birtokolja, aki ismeri a legapróbb érzelmeit is, s most játszik vele. Vele, az üvegszerűen attetsző, szinte már semminek tűnő Líviával.