Élet és irodalom:
"G. BARTA ÁGNES:
Haláltánc
? végjáték az egészségügyben -
Tisztázzuk mindjárt az elején, ha most bárki bármit tesz is az
egészségügyben, az csak pozitív lehet. A magyar egészségügy ugyanis
olyan gyalázatos állapotban van, hogy egyetlen jó döntés vagy lépés is
remek piár a kormánynak, megalapozza az új miniszterbe vetett
bizalmat. Mikola István él is a lehetőséggel, médiasztár lett. Naponta
többször megjelenik a képernyőn, hallhatjuk a rádiókban, amint
sorolja, mi mindent tesz majd a közért. Nem tagadja, hogy az utóbbi
két évben nemhogy előreléptek volna a tárcánál bármiben is, azzal,
hogy nem történt semmi, csak tovább rontották az egészségügy amúgy is
rossz helyzetét.
Talán vannak, akik még nem felejtették el: a karácsonyi
szeretetrohamban a Madarász utcai gyermekkórház élelmiszercsomagokat
kapott, az egyik kereskedelmi tévé dokumentumfilmet forgatott a Heim
Pál Gyermekkórház orvosainak heroikus küzdelméről azért, hogy
adományokat gyűjtsenek. S eközben a miniszterelnök az egészségügyi
dolgozók öregek otthonában mosolygott a kamerákba, hiszen egy normális
országban elő sem fordulhat, hogy nincs pénz a betegek táplálására,
műszerekre, gyógyszerekre. Ez csak egy, a miénkhez hasonló
banánköztársaságban fordulhat elő. A miniszterelnök pedig jótékony
képpel sétál azok között, akik egész életüket nyomorogva töltötték,
miközben tudja, hogy regnálásának következő két esztendejében sem
változik semmi, hiszen az a büdzsé, amit koalíciós partnereivel
megszavaztatott, csak arra elég, hogy két évre konzerválja az
egészségügy siralmas állapotát. Ezen az új miniszter sem sokat tud
változtatni.
Annak ellenére sem, hogy első lépései szimpatikusak,
nevezetesen, hogy az OEP-t a minisztérium fennhatósága alá kívánja
vonni. Ez így logikus, hiszen erről a pénzről a szaktárcának kell
döntenie, elvileg ott ismerik a legjobban, mire menynyi az indokolt
kiadás. Nem tudni, elődje, az enervált Gógl, tett-e hasonló javaslatot
a miniszterelnöknek, vagy az "ügyes" székesfehérvári kardiológiai
átszervezés, a traumatológia világszínvonalú műtőjének bezáratása, az
országos intézetek összevonása, az Irgalmas Kórház és a Reumatológiai
Intézet kettészakítása és a kórházcsődök kezelése vette el minden
energiáját. Erejéből arra mindenesetre már nem futotta, hogy
kormányával harcba szálljon és legalább vitassa, hogy mire elegendő a
tárcájának szánt összeg. Ígért ugyan, talán kormányfői sugallatra
kétszáz százalékos béremelést, de későn vette észre, hogy lóvá tették,
ezt Orbán sem gondolta komolyan, és így a szakma előtt is elvesztette
szavahihetőségét. Az orvosok és a szakápolók már tapasztalatból
tudták, a béremeléshez szükséges forrást nem lehet "kigazdálkodni",
azt csak a költségvetés utalhatja ki számukra. A kormány pedig nem
utalt, sőt, az inflációs játékkal - amelynek lényege, hogy a kormány a
gazdaság állapotát mesterségesen felértékelve alábecsülteti az
inflációt, ily módon érve el, hogy csökkenjen (például az
egészségügyre is) elkölthető összeg - a következő két évben szinte
változatlan szinten tartotta a tárca által felhasználható keretet.
A király meztelen
A kormány úgy tesz, mintha most ocsúdna, mennyire fontos az
egészségügy, főként, hogy közelegnek a választások. Mikola István
pedig veszi az adást, tervez, szervez, intézkedik, van koncepciója, s
ez nem kevés. Sőt, azt is tudni véli, hogy terveihez rövid a
rendelkezésére álló másfél év. A kérdés csak az, mennyi időre van
szüksége ahhoz, hogy ő is lássa, amit az egészségügyi szakemberek már
régóta tudnak: a király meztelen. A szakemberek szerint ugyanis a hiba
a rendszerben van, s amíg nem történik átfogó reform, addig csak
hangulatjavító szlogenekre, toldozgatás-foldozgatásra futja a
minisztérium erejéből. Ma Magyarországon ugyanis az
egészségbiztosításra befizetett összegek nem halmozódnak, hanem egy
felosztó-kirovó rendszer alapján még ugyanabban az évben
visszakerülnek a rendszerbe. Ám a járulékok és a biztosítási
befizetések nem fedezik a költségeket. Az orvosok szerint ma sem tudja
senki, valójában mennyibe kerül egy műtét! Így nem meglepő, ha az OEP
gyakran a valódi költségeknél kevesebbet térít. Ebben a helyzetben
aligha várható el a kórházaktól, hogy maguk gazdálkodják ki a hiányt.
Ezt a kormánynak, illetve a költségvetésnek kellene pótolnia.
Kétféleképpen tehetné, egyrészt adó- vagy járuléknöveléssel, amit meg
is tett, hiszen emelkedett az egészségügyi járulék és a megemelt
minimálbér húzza magával a járulékokat is, meg az adót is. (Hogy ez
pontosan mennyi többletbevételt jelent majd, furcsa módon a
Pénzügyminisztériumban sem tudják, mert képtelenség fölmérni, hányan
igyekeznek majd kijátszani a törvényt.) Másrészt, a költségvetésnek
kellene pótolnia azt az összeget, amely az egészségügyi hozzájárulásra
nem kötelezett katonák, munkanélküliek, nyugdíjasok miatt elvész.
Vagyis ma három, három és fél millió dolgozó járulék- és
biztosításbefizetése kell hogy fedezze a tízmillió magyar egészségügyi
költségeit. Feltételezve, hogy a költségvetésbe befolyó összeg valóban
az egészségügyi tárcához kerül viszsza és nem szívódik fel a büdzsé
labirintusában.
Hiába hivatkozunk arra, hogy harminc éve fizetjük a járulékot,
tíz éve a hozzájárulást, és ennek alapján igazán elvárhatnánk, hogy a
kórházakban legyen megfelelő műszer, kötszer, gyógyszer, tisztaság és
élelmezés - amíg a rendszer alapvetően nem változik, erre nincs sok
reményünk. Ahogy az orvosoknak és az ápolóknak sincs sok reményük a
fizetésemelésre. Még akkor sem, ha a negyvenezer forintos minimálbér
indokolná. A minimálbér az egészségügyben ugyanis a 22-es csapdája. Az
idei húszszázalékos béremelés beígértekor csak arról nem esett szó,
hogy ebből kell fedezni a minimálbérig való emelést is - az
egészségügyben dolgozók negyven százaléka jócskán negyvenezer alatt
keresett. Vagyis a húszszázalékos keret legnagyobb részét ez viszi el,
a többiekre csupán pár ezer forint jut. Vagyis a húszéves, általános
iskolát végzett takarítónő negyvenezer forinttal kezd, míg a 20-30 éve
kórházban dolgozó nővér bére jó, ha 48 ezer forint. Ezért csak
bérfeszültségre és további nadrágszíj-meghúzásra számíthatnak az
intézmények, helyzetük javulására aligha. Még kevesebb
fertőtlenítőszer, műszer, kötszer fogyhat, és bizonyára jó néhány
intézményvezető tovább csökkenti a gyógyszerkeretet.
A gyógyszergyárak időnként statisztikát készítenek arról, vajon
melyik kórházban hány százalékos a gyógyszerfelhasználás. Az átlagosan
jónak mondható - vagyis terminológiájuk szerint ott, ahol valódi
gyógyító munka folyik - a 12-14 százalék, néhány fővárosi kórházban ez
a mutató hét százalék. Vagyis a gyógyszergyárak szerint az ilyen
intézményekben már nem gyógyítanak. Mondhatjuk persze, hogy a gyár
érdeke a minél nagyobb felhasználás, de az aligha vitatható, hogy a
gyógyításhoz gyógyszerre is szükség van. Meg műszerre. Az egyik
budapesti kórház osztályvezető főorvosa, aki tudományos munkái alapján
nemzetközi hírű szaktekintélynek számít, azt mondja, nem meri
megmutatni a műtőjét külföldi kollégának.
E nadrágszíjmeghúzás áldozata lett az Országos Traumatológiai
Intézet világszínvonalú műtője is, pedig az ott végzett műtétek során
jóval kevesebb szövődmény alakult ki, mint máshol a világban. Igaz,
ezt a műtőt üzemeltetni sokkal drágább, mint a kevésbé sterileket, s
az OEP nem fizeti ki a különbséget. Azt az intézetnek kell
"kigazdálkodnia". Csakhogy a traumatológián nincs nyereséges
"üzletág", így törvényszerű, hogy csődbe ment. A gazdaságossági
számításoknál azt ugyanis nem veszik figyelembe, hogy a társadalomnak
mennyibe kerül egy gyógyultnak nyilvánított, de a szövődmények miatt
újra meg újra kezelésre szoruló ellátása. Azt is csak baráti körben
merik elmondani az orvosok, hogy számos esetben felhívják a
figyelmüket, gondolják meg, menynyi idős a beteg, akin a legdrágább
beavatkozást el akarják végezni... S ezt nem az orvosok találták ki. S
hogy a politikusok a reformot nem vállalják, az azt jelenti, hogy
mindig lesznek olyanok, akiket hosszú szenvedésre és ad absurdum
halálra ítélnek.
Lehetetlen, de nem reménytelen a helyzet, ha valaki, esetleg
Mikola István, mégiscsak vállalkoznék a reformra. 1990 óta egyetlen
kormány sem volt elég bátor ahhoz, hogy az egészségügyi reformmal járó
társadalmi és politikai következményekkel szembenézzen. Ha Mikola
vállalná is, a Fidesz aligha. A finanszírozás átalakítása, a
természetes adottságok miatt hiányzó egészségügyi biztosítási források
költségvetési pótlása és az ellátórendszer megváltoztatása: ez volna a
reform. Mindez olyan népszerűtlen intézkedéssorozatot követelne, hogy
választások előtt aligha fogják megtenni.
Kórházcsődök
Szolnoki Andrea, a főváros egészségügyekért felelős alpolgármestere
szerint a kórházcsődök oka, hogy a járulékbefizetés nem fedezi a
költségeket. A KGST felbomlásával az egészségügyben is árrobbanás
történt, amit a 80-as évek óta egyetlen kormány sem vett figyelembe.
Szerinte is nagyon sok múlik a menedzsereken. Mert ahol időben
felismerték és megszüntették a párhuzamos tevékenységeket, ahol
folyamatosan ellenőrzik a beszerzéseket, valamint megszüntették a
veszteséges ellátást, ott nincs csőd.
"A kialakult helyzetért a finanszírozás, a menedzsment és az
önkormányzat a felelős" - állítja egy neve elhallgatását kérő főorvos,
aki szerint a kormányokhoz hasonlóan a főváros is csak keveset tett a
kórházak fenntartásáért. Elsősorban a műszerek beszerzéséhez kaptak
minimális segítséget. Mint mondja, volt olyan év, amikor az egyik
budai területi kórháznak csupán ötmillió forintot utalt ki a főváros,
miközben egyetlen ultrahangfej több mint egymillióba kerül. A
felújítással kapcsolatban pedig annyit jegyzett meg, hogy van olyan
szárny, ahol öt-hat éve nem jutott pénz a folyosók, kórtermek
festésére. Azt ő sem vitatja, hogy sok múlik a kórház menedzsmentjén,
de megemlíti: sok helyütt valójában a gazdasági igazgatók a
kórházigazgatók, akiknek - mint erre már volt példa - nemritkán saját
meggazdagodásuk az elsődleges, és csak ezután törődnek a kórház
helyzetének javításával. Persze vannak jól menedzselt kórházak is,
ahol megszüntették a párhuzamos tevékenységeket, miközben meg tudtak
őrizni minden gyógyító tevékenységet a szemészettől a szülészetig. A
rentabilitás kényszere, hogy a nyereséges tevékenységből pótolható
legyen a veszteséges tevékenységek okozta hiány. De mi a helyzet
azoknál az országos intézeteknél, amelyek egyprofilúak, mint például a
Traumatológiai Intézet, amelynek élén csődbiztos áll? Itt ugyanis csak
baleseti sebészettel foglalkoznak, amely igen költséges, és nem áll
módjukban jól fizető plasztikai sebészetet fenntartani, csak az
OEP-térítésekből gazdálkodhatnak. Az ideális az lenne, ha az
egészségbiztosító nem általános, minden kórházra egyformán kötelező
pontrendszer alapján térítené meg a költségeket, hanem a speciális
gyógyító tevékenységekre szabott norma szerint. Mivel ez nem így van,
a csőd megjósolható volt. Ezen az sem segít, ha gyorssegélyként
időnként leírhatják a veszteséget, az szinte azonnal újratermelődik.
Az intézményt nem lehet és szakmai szempontok miatt nem is szabad
bezárni. A neve elhallgatását kérő traumatológus azt sem vitatja, hogy
néhány párhuzamosság megszüntetésével, valamint a csőd miatt
kinevezett ellenőrző cégeknek (amelyek egymásnak adják a kilincset, és
nem találnak megoldást) kifizetett több tízmillióval valóban javítani
lehetne a helyzetükön. Azt azonban felelőtlenségnek és luxusnak
tartja, hogy elrendelik a high-tech-kel felszerelt műtő bezárását,
csak mert drága az üzemeltetése. Ő is úgy véli, elsősorban nem az
intézetben kell keresni a hibát, hanem a finanszírozási rendszerben.
A nyolcvanas évek végén bevezetett pontrendszerről ugyanis már
bebizonyosodott, hogy nem jó. Nemcsak azért, mert nem fedezi a valós
ráfordításokat, de azért se, mert az orvosokat nyilvánvaló csalásra
kényszeríti. Szinte valamennyi kórházban dolgoznak kódolók, akiknek
nincs más dolguk, mint olyan kódszámokat feltüntetni, amelyek a
drágább beavatkozásokat takarják. Ha nem ezt tennék, még több kórház
jelenthetne csődöt. És kinek jó ez? Az egészségbiztosítónak nem,
hiszen tudja, hogy becsapják, de nincs annyi ellenőr, amennyi ezt
nyomon tudná követni. Az orvosoknak se, mert az ő feladatuk a
gyógyítás, nem pedig ez a macska-egér játék. A kórház menedzsmentjének
se, hiszen állandóan ott lebeg fejük felett a lebukás veszélye. A
betegeknek se, hiszen mindezt az ő befizetett járulékukkal teszik, a
nekik nyújtott ellátás pedig egyre szegényesebb. A kódrendszer
átalakításával tisztább helyzetet lehetne teremteni. A szakértők
szerint ugyanis a teljesítmény-finanszírozáson alapuló OEP-rendszer
alapvetően rossz. Az alapját képező pontrendszer születése
pillanatában elhibázott volt, mert mindenki úgy értelmezi, ahogy
akarja. Életre hívott viszont olyan új vállalkozásokat, amelyek abból
élnek, hogy mielőtt a kórházak leadják az OEP-nek a
teljesítménylistát, tíz-tizenkét százalékos jutalék fejében átnézik és
úgy módosítják - a kódok megfelelő ismeretében nem csalással! -, hogy
a kórház teljesítménye 10-15 százalékkal javuljon. A szakértők szerint
az OEP ezt pontosan tudja, de belemegy, mert az egészségügyre
fordítható kassza zárt, a kórházakra fordítható összeg állandó, tehát
az intézmények nem az OEP-től, hanem egymástól "lopják el" a pénzt.
Sokan úgy vélik, javíthatna a helyzeten, ha belépnének a
magánbiztosítók. Csakhogy ez egyelőre hiú ábránd, mert a
biztosítótársaságoknak egyelőre nem éri meg. Olyan ajánlatokkal
próbálkoznak ugyan, amikor úgynevezett hotel-szolgáltatásért, magasabb
táppénzért köthető a biztosítás, de erre csak kevesen jelentkeznek.
Amíg hálapénzért különszobát lehet kapni, addig nem érdemes havonta
előre fizetni azért, amit nem biztos, hogy valaha is igénybe veszünk.
A legtöbb kórház pedig még nincs abban a helyzetben, hogy a
hotel-szolgáltatásért plusz pénzt kérhetne, hiszen a hulló vakolatú
szobába beállított tévéért nem fog fizetni a beteg. Az alapellátást
nemzetközi összehasonlításban is az állami egészségbiztosítók fedezik.
Ezen itthon sem szabad változtatni. Ami efölött adható, azon
osztozhatnának a magánbiztosító társaságok. De ehhez is egészségügyi
reformra lenne szükség. Ha a magánbiztosítók nagyobb szerephez
jutnának, a szegények, a kiskeresetűek nem engedhetnének meg maguknak
olyan kezelést és ellátást, amilyen színvonalút a jobban kereső
könnyedén megfizet. Az egészségügyi alapellátásban ma létező
viszonylagos egyenlősdi tehát a társadalmi feszültség levezetésének
szempontjából nem is olyan rossz. A magánklinikák, magánrendelők pedig
el tudják látni azokat, akik szívesebben fizetnek számla ellenében,
mint zsebbe.
A paraszolvencia évtizedek óta örökzöld vitatéma. Az új
miniszter ebben a kérdésben is karakán volt, megszüntette a
paraszolvencia-bizottságot. Nagy tett. Csak az nem világos, miért volt
szükség egy ilyen bizottság felállítására. Hogy ellenőrizze az
orvosokat? Hogy megtiltsa a borítékolást? Mindegy, a bizottság már nem
létezik, a paraszolvencia azonban maradt. És maradni is fog, amíg a
főorvosi fizetés bruttó 80-120 ezer forint. Szolnoki Andrea szerint:
"Amíg nem lesz egészségügyi reform, addig ebben sem várhatunk
változást. Az egészségügyben dolgozó "felső tízezernek" érdeke, hogy
minden változatlan maradjon, és nem fogja engedni a reformot. Illetve
szóban támogatja, tettekben nem." Az orvosok pedig úgy vélik, hogy a
hálapénz intézménye addig nem szűnik meg, amíg az egészségügyi
dolgozók csak az inflációval közel azonos, 8-12 százalékos béremelést
kapnak, holott az elmaradásuk ennél jóval nagyobb mértékű.
Igazi reformra aligha számíthatunk, arra viszont igen, hogy
megszaporodnak a kéregető-gyűjtögető akciók, amelyek láttán ki-ki
vérmérséklete szerint pironkodhat, dühönghet, sajnálkozhat és
adakozhat. Az állampolgár megint csak zsebből adhat arra, amit az
állam lenne köteles finanszírozni. Közben pedig fohászkodhat, nehogy
kórházba kerüljön."
