Sok érdekes véleményt olvastam. Hozzám Chrys álláspontja áll a legközelebb: "Megállapodok, mert megtaláltam azt, akit szeretek, aki jó, stb. Tehát nem keresgélek tovább!"
Hát ez a lényeg - szerintem. Sajnos a "megállapodni" szónak mostanában van egyfajta rossz mellékíze, sokan a "megalkuvás" szinonímájaként használják. Pedig megállapodni jó dolog. Tudjátok, miért?! Mert keresgélni egy idő után baromi unalmas, de főként: strapás! :)
Én sokáig úgy gondoltam, hogy soha nem megyek férjhez, mert "nincs az a férfi, aki...". Sok szempontból a nőknek is kényelmesebb külön élni, hiszen így sokkal több figyelmességet kapnak. (Leegyszerűsítve: takarítás-főzés-mosás-vasalás helyett mozi/színház/koncert-virág-kedvesség.) Fittyet hánytam a konvenciókra, és valahányszor egy pasi komoly szándékkal közeledett felém, magamban azon sóhajtoztam, hogy "Istenem, most ássam el magam az ő oldalán?! Hol marad a csupa nagybetűs igazi szerelem, amire vágytam?!" Noha 30 évesen az eszem már azt diktálta volna, hogy "nosza, ugorj bele, próbáld ki a házasságot, hátha jó", én tiltakoztam. Aztán egyszer csak jött valaki. Valaki, akire egy barátnőm azt mondta, hogy "ő a legszebb csúnya fiú, akit valaha láttam". Hát nem egy Apolló, annyi szent! :)
Mégis megéreztem az első randink után, hogy egyedül ő lehet... hogy vagy ő, vagy senki. Amikor megkérdezték tőlem, hogy miért pont ő, nem tudtam megmagyarázni. Csak éreztem magamban a tökéletes bizonyosságot. A megnyugvást, hogy megtaláltam, akit kerestem. Jó sokára, de megtaláltam! Érdemes volt várni. :)
S ez a legcsodálatosabb dolog, ami valaha életemben történt velem. A házasságkötésünk magától értetődő szükségszerűség volt. Kizártnak tartom, hogy valaha is beleszerethessek másba, pláne azt, hogy megcsaljam. Úgy gondolom, csak az szerethet bele másba, akiben van valami nyílt vagy rejtett nyugtalanság, keresés. Aki megtalálta a számára tökéletest (legyen bármennyire is tökéletlen az a tökéletes), nem keres tovább, higgyétek el! ;-)