Mostanában olvasgatok egy könyvet, szerző leírja a páviánok körében szokásos megerőszakolósdi rendes forgatókönyvét: "...náluk a tekintélyes hím háremébe gyűjti az összes asszonyt, kivonva őket a forgalomból, minek következtében mohó ifjak népes seregei maradnak lányok nélkül. Ezek az ifjak aztán héjaként állandóan a hárem körül keringenek, arra a pillanatra várva, amikor a családfő másfelé néz, hogy akkor egy pillanat alatt megkörnyékezhessék valamelyik hölgyet. A hölgyek cseppet sem szoktak ellenkezni, és ha férjemuram nem vesz észre semmit, akkor villámgyorsan megtörténik az, aminek történnie kell, és a párocska gyengéd búcsút vesz egymástól. Ha azonban tetten érik őket, akkor az asszonyka bedobja a nagyjelenetet. Ellöki magától a gaz csábítót, és földre zuhanva hangos sikoltozásba kezd: "Ez a szőrös majom meg akart erőszakolni!" Az ifjú elviszi a balhét, mert a dühödt férj "Kettéváglak" üvöltésekkel a nyomába veti magát, és önfeledt kergetődzés veszi kezdetét. Ezalatt a hárem, a rajtakapott, Megerőszakolósdit játszó leányzóval egyetemben, őrizetlenül marad, az ifjak pedig kedvükre válogathatnak a szolgálatkész nőstények között."
"...Gondolom, a történetet sem a páviánpapa, sem azok az emberek nem tartják mulatságosnak, akik azt gondolják, hogy a páviánok élhetnének erkölcsösebb életet is, mondjuk hordhatnának erényövet, de azért nekünk nem kell túl kimértnek és megbotránkozónak lennünk. Minden háborúság oka a kimértség és a megbotránkozás, és ha az emberek inkább jókedvűek lennének helyette, egy csapásra vége lenne mindenfajta öldöklésnek. Ez lenne az igazi vegyi háború, ugyanis az lenne a győztes, aki először kacagásra bírná az ellenfelet. Mivel a jókedv ragadós, hamarosan a másik tábor is elkapná, és nevetésbe fulladna az egész háború - katonai szempontból persze a döntetlen sokkal rosszabb, mintha egyértelmű, ki a győztes. Lehet, hogy a imért és megbotránkozó emberek messze a legbecsületesebbek, de az is biztos, hogy a legtöbb galibát is ők okozzák."

Ez az utolsó mondat az, amiért az egészet idéztem. Nyilvánvaló, legalábbis énelőttem, hogy a "kimértség" nem a legjobb fordítása valaminek, amiről én azért nagyon is érzem, hogy micsoda, ismerek ilyesféleképpen "kimért" embereket. Szerintem a hippi kommunák "szeretkezz, ne háborúzz" ötlete, a féltékenykedés és a háborúskodás együttes elutasítása egyáltalán nem mondvacsinált árukapcsolás. Sajnos mindkettő hajlamára mondhatjuk, hogy az ember "alaptermészetében" rejlik, és talán nem is egymástól függetlenül. A különbség annyi, hogy a háború óhajtását manapság már (legalábbis a mi hazánkban) szégyellni illik, szerencsére, a féltékenység pedig sajnos még egyáltalán nem számít cikinek. Remélem, néhány évtizeden belül eljutunk odáig is.

Más. Leginkább szülő-gyermek viszonylatban mindennapos, de azért párkapcsolatban is elég gyakori, hogy az ember kimondottan hazugságra kondicionálja a másikat. Ha őszinte kapcsolatot akarunk fenntartani, a minimum, hogy sohase büntessük a másikat őszinteségéért, sőt! Persze tudom, olyankor nem az őszinteséget akarják szankcionálni, csakhogy mégis ezt teszik. Ha tudom, hogy veszekedés lesz belőle, legfeljebb nem mondom el, de akkor is megteszem, mert az senkinek sem jó, ha csupán kicsinyes rigolyák miatt tűrhetetlen korlátok közé szorítom magamat.

Endorfin, én az általad leírt párbeszédben (XVII. év házasság után...) nem találok semmi furcsát. Kellene?