Akkor most mesélek arról...
mert nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.

Hogy milyen érzés, amikor senkinek sem hiányzol. Mikor egyszercsak rájössz, hgy légüres tér vesz körül. Senki nem hív föl. Senki nem ír egy levelet, és nem kérdezi meg, hogy mi van veled.
Akivel egy évig jártál, és akive házasság is lehetett volna a dlogból, 3 héttel a szakításod után gozerovel egy másikkal kavar, és mosolyogva mondja az arcodba, hogy "te nem tudtál sose csókolódzni. El nem tudod képzelni, milyen jó volt tegnap xy-nal egy jóízut, nagyot csókolódzni, azok a puha és érzéki ajkai..."
És elsírod magad, mert gyenge vagy.
Mert tényleg nem tudtál csókolódzni. És mert xy-nak 3 hónappal ezelott te próbáltad összekaparni az önbizalmát és segíteni rajta.
És nincs jogod a fájdalomhoz. Nem lehetsz féltékeny. Lehet, hgy sokat jelentettél az egyiknek, mint kedves és a másiknak, mint barát de hát mit akarsz, hiszen te is akartad ezt a szakítást.
Azt talán igen, az ürességet és a fájdalmakat nem.