Szia Guydem!

Én ezt az egészet nem is értem. Azt írod, hogy csupán néhányszor láttad a leendo feleséged eddig, alig ismered. Nyilván o sem ismer jobban téged. Hogy történt ez az egész? Hogy lehet néhány találkozás után arról beszélni, sot elhatározni, hogy összeházasodtok? Csak egyféle magyarázatra tudok gondolni, arra, hogy (a te indokodat már ismerjük) o is amolyan "vegyen-már-valaki-feleségül" szindrómában szenved és mindegy, hogy ki veszi el, de nem akar szégyen szemre vénlány maradni. Ebben az esetben nem jósolok túl sok boldogságot ennek a frigynek. Persze kellemesen, szürkén langyos és unalmas lehet. De ez nem lehet a célja egy életnek. Persze lehet, hogy van más magyarázat. Van?

Lenne egy másik kérdésem is: azt is írtad "Szeretném, ha ezer karom lenne, ezer ajkam, és ezer....temperamentumom, hogy egyszerre ölelhetném e bájos és jelentéktelen lények egyész seregét." Ne haragudj, legyél akármilyen költoi lélek is, de ezen a "bájos és jelentéktelen lények egész serege" megfogalmazáson kissé megütköztem. Talán ez a baj, hogy így látod a noket. Talán ezért érzed magad magányosnak, mert egyikükben sem találsz társra. Ami talán pont az elobbi megfogalmazásban kiütközo nokhöz való hozzáállásodról árulkodik...

Ha úgy gondolod, hogy a félelmeiden az segítene, hogy valaki ott alszik melletted, aki szükség esetén felébresztheto, stb., miért nem próbálod ki, hogy valóban ez e a megoldás? Eloször talán elég lenne együtt élni valakivel, hogy bizonyosságot szerezhess. Vagy a házassági papír plusz védelmet biztosítana? Ne hidd! Bár lehet, hogy ha olyan lányt veszel el, akirol fentebb írtam, valószínuleg soha nem válna el - ha már egyszer végre elvette valaki.

Ne tedd tönkre az életedet! (És másét sem!)

t