Tudom, rég lerágott csont ez a Gladiátor, de én csak most néztem meg, jobb későn, mint soha alapon. Nem bántam meg. Azt sem, hogy megnéztem, meg azt sem, hogy nem siettem vele. Ahogyan néztem, rettenetesen tetszett (Russel Crowe meg a kicsi Phoenix főleg), a zenéje teljesen elvarázsolt, az "akciók" gyomorszorítóak voltak, Róma csodaszép volt. Aztán, amikor vége lett, akkor lettem igazán dühös magamra, hogy megint hagytam magam hülyére venni, hagytam magam elvarázsolni (ez persze nem baj néha, a mozinak erről is kell szólnia) ettől a felfújt lufitól. Szóval, hogy lenyűgözve néztem itt a nagy büdös semmit több mint két órán keresztül, és még élveztem is. Miközben azt is tudtam, hogy ennyi hülyeséget belepréselni egy filmbe azért nem semmi. A spanyol-témát nem is említem, annyian írtátok már, aztán jött még ez a megkímélem a legyőzött ellenséget, mert annyira nagyon erényes vagyok, és a nép eztán majd azért szeret, ahogy azt a Móricka elképzeli. És tudom azt is, hogy ez a Commodus vívott néha, de azért ez az ő nagy halála meglehetősen nevetséges volt. Azt meg már más is írta, hogy hol voltak a rabszolgák? És miért volt ennyire steril ez a gyönyörű Róma?
Szóval, a lényeg az, hogy ez egy gyönyörűen megcsinált, lenyűgöző lufi volt, aminek nem szabad bedőlni, de jó megnézni. És Russel Crowe az Isten (a Szent Atya pedig az őse, akit házi istenként tisztelt, mine tették általában a rómaiak)