Hmm, értem ám én, mit akart éxíj mondani. Csak szerintem senki nem gondolt bele a lényegbe, a többség magából - és abból amit hasonló esetekben érez - kiindulva irigykedésnek minősítette.
De ha én jól sejtem, éxíj esetében elég nagy hülyeség volna irigységet feltételezni. És ha ezt kipipáltuk, újra megvizsgálva a kérdést, már felsejlik valami furcsaság - úgy gondolom, átlagosak a hétköznapjaim, vegyük hát alapul a saját példámat:

Élem az egyszerű kis életemet, másoknak jelentéktelen, nekem létfontosságú anyagi és egyéb jellegű problémáimmal küszködve, és egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy önfeledten, őszintén, magas színvonalon másokat szórakoztassak a zenémmel, mert még az én átlagos hétköznapjaim is képesek arra, hogy kiszívják minden energiámat. Pedig én még egy-egy napot általában le tudok zárni azzal, hogy amit tudtam, elintéztem - más kérdés, hogy ez többnyire semmire sem elég. Úgyhogy ha én a zenével akarnék üzenni a világnak, az rendszertelenül történne, gondolom egy igen eltorzított hangú gitárral - ki tudja, milyen hangulatmódosító szerek hatása alatt hörögve.

És akkor ez az ürge - feltételezem, tízszer több elvarratlan szál, megoldatlan probléma kellene hogy foglalkoztassa, mint engem, és az hinném, hétvégén, meg álmában (ha tud aludni egyáltalán, én elég ritkán) is ezeken rágódik -, ez a rendőrfőakárki, hatalmas bulikat nyom
Na, ez valóban érdekes. Most ne hozzunk fel olyan példákat, hogy a hülye amcsik (bocs) mire buknak, mert ha ez a mérce, akkor valóban kár ilyen kérdésekkel akár egy percig is foglalkozni...