Amíg időtöltés, program volt a zenehallgatás, addig szívesen hallgattam bonyolultabb zenéket: King Crimson, ELP stb. Most már a legfontosabb az, hogy jól hangozzék, kifejező legyen, teremtsen hangulatot - persze az, hogy mikor milyet, nyilván változó igény. Pár éve mintha megállapodtam volna, értsd kikötöttem a Cocteau Twins és a Camel mellett. Ha fel vagyok pörögve, Bruford az ideális - az is tele van egyéni ízzel.

Az úgy van, hogy hallgatom ezt a Cocteau Twins-et, és nem kell rá figyelni, termelődik az endorfin ezerrel. Finom csengés-bongás, a derű és a ború ízléses árnyalatai, én rendre gyönyörű természeti képeket asszociálok rá, nem ritkán régi szerelmek hangulatait (pedig nem ismertem akkor még ezt a zenét), főleg ó a Balaton, régi nyarakon szokott eszembe jutni, viharokkal, sátorral, szezon utáni üres mólóval, szomorúsággal. Máskor mintha májusi erdőket járnék egyedül, nagyokat tüdőzve a tiszta levegőből, mintha végre megint otthon lennék a természetben, kontrasztként az emberek közötti nyüglődések, szeretetlenség, távolságtartás után. Így vagy úgy, talán olyankor azt álmodom, hogy nem vagyok egyedül.

A Camel már néha óhatatlanul leköt, de nem folyamatosan. Rapszodikus, néha állat lendülete van - a minap például betettem a Rain Dances elejét, és rögtön beugrott, hogy ezt kell hallgatni, amikor egy kalandosnak ígérkező autós nyaralás elején az autópályára érve a gázra lépek. Más részletek pedig inkább kis magányos gyötrődéseket tudnának jól aláfesteni. Szóval a változatossága gyönyörködtet, és bármilyen is a hangulata, mindig nagyon kifejező az én füleimnek. A Camel albumok gyakran mesélnek el történeteket, rendre nagy megjelenítő erővel.

Biztos van, akinek mindez nem szempont. Egy zenész haverom például abszolúte a cirkusz oldaláról közelíti meg a zenét. Amikor azt találtam mondani neki, hogy az Irigy Hónaljmirigy milyen profi zenét csinál, azt mondta, hogy könnyű nekik, mert annyian vannak. Engem, mint hallgatót, nemigen érdekel, hogy duó vagy a száztagú cigányzenekar pottyantja a fülembe a hangokat, de még az sem, hogy milyen iszonyatos sebességgel kavar a szólógitáros vagy a dobos. Ha tetszik, persze valahol jobban értékelem az ügyesebbet, de a virtuozitás, ha csak öncél, engem inkább taszít, mint vonz. Amikor virtuózék az én hallgatói örömöm érdekében kavarnak a hangszereiken fantasztikus dolgokat, arra a legjobb példa a Bruford: orgazmusról orgazmusra lépked az a zene, nagyon fel tud dobni, és le sem esek utána.