Valamiért mindenki az egyes és a többes szám harmadik személyű ragozást használja a munkaerőpiaci folyamatok leírásánál, mintha hőn szeretett piacgazdasági mechanizmusunkban mi magunk erkölcsi felsőbbrendűségünből kiindulva nem kívánnánk részt vállalni, és nem is tartoznánk felelősséggel érte. Pedig azt gondolom, hogy amíg egy egyetemista a fogát szívja egy 1-2 ezer forintos egyetemi jegyzett láttán, aztán az esti órákban vidáman elmulatja ennek a többszörösét is, addig kár az oktatási szféra alulfinanszírozottságáról beszélni, és a tanárok fizetését a felszolgálónőkéhez hasonlítgani. Ez persze csak egy példa, számtalan más lehetne találni, és mindenki bátran a szívére teheti a kezét, és végiggondolhatja, mennyit költ kultúrára, és mennyit a kevésbé igényes élvezetekre, milyen becsületességgel hajlandó a tb járulékait fizetni, és a fizetéséből megtakarított pénzét mire is fordítja.
A piaci keresletet ugyanis mi teremtjük, annak alakulásáért tehát nem igazán tehető valami nem evilági negatív szellem felelőssé, hanem az saját mindennapi cselekedetünk természetszerű következménye (értem itt persze magamat és a saját felelősségemet is). Nem nevezhető ki ezért bűnbaknak a munkáltatók tábora sem, hiszen ő is a piaci folyamatok része, s a munkaerőpiacon akként cselekszik, s olyan árakat kínál, amilyen hasznot az adott alkalmazott képes neki hajtani. E haszon mértékét pedig nyilvánvaóan az össztársadalmi igényekből származó kereslet fogja meghatározni. Aki tehát a fizetési különbségek meglétét bírálja, az az átlagember értékítéletét bírálja, ami persze nem tudatos, hanem a mindennapi cselekedetekben mutatkozik meg. Mindennek annyi a lényege, hogy könnyű és népszerű dolog felemlíteni a tanárok és közgazdászok, orvosok és jogászok fizetési különbségeit, de mielőtt bárki ilyen kijelentést tesz, mélyedjen magába és gondolja végig, hogy ő maga mire mennyit hajlandó költeni.