Nem vagyok még elég öreg ahhoz, hogy türelmesen viseljem az elmúlást. Vagy az öregedést, nevezzük bárminek a leépülésemet.

Pánik. Szabályos pánik az, amit átélek, ha éppen alkotok és nem vagyok egyedül - legyen szó bármilyen alkotásról, írásról, barkácsolásról vagy éppen főzésről. Félek, hogy rossz időpontban szólnak hozzám, ami megzavar, ami összekuszálja a gondolataimat.
Az hogy ezzel időt veszítek, ott egye a fene, de újból szembesülni kell a szellemi gyengülésemmel. Mind gyakrabban gondolkodom azon, hogy vajon min is töprengtem eddig.
És veszélyesen csak egyetlen dologra tudok figyelni egyszerre.

Tökéletesen megértem azokat, akik hetven fölött halni készülnek, mert elegük van mindenből. Belefáradtak, unják, és nehezen élik meg hogy már nem olyanok, mint régen.

A sok negatív gondolat, a köd, a sötétség, a rövidülő nappalok ellenére jó hetet zártam, túl vagyok sok mindenen, ami fontos volt, amit nyugodtan kipipálhatok. Mégsem vagyok elégedett. Az idő túl gyorsan rohan!!!!!

Egyre kevesebb van belőle, mégis, egyre többet fecsérelek hiábavalóságokra. Képtelen vagyok tudomásul venni hogy ez korral jár, és a pihenés nem időpocsékolás.

A karácsony egyre közelebb!