A cikk:
Magyar áfium: a média
"A sajtó kiváló szolga, de szörnyű úr." (James Fenimore Cooper)
A sajtónak igazat kell mondania ahhoz, hogy meggyőző, hihető, tiszteletet és hitelt érdemlő legyen. Amíg az igazság szívesen fogadja a vizsgálatot, addig a csalás és a hamisság, vagyis az érdekek mások jogainak diszkriminatív lekezelésével történő érvényesítése a zavaros az átláthatatlanná silányított köz- és magánviszonyokat kedveli.

TIMÁR GYÖRGY:

Nem vitás, hogy az erkölcsösség alapja az, ha egyszer és mindenkorra felhagyunk a hazugsággal lett légyen az bármilyen kifejezett vagy elhallgatásos technikával is kivitelezve. Ha a magyar sajtó abban a szellemben tevékenykedne méghozzá következetesen, alaposan, könyörtelen hitelességgel, hogy feltárja a teljes és tényleges valóságot és rábízná a konzekvencia levonását (az általa ezzel felnőtt polgárnak elismert) médiafogyasztóra, azzal valódi jószolgálatot tenne egy tisztább közéletért, egy egészségesebb társadalmi közmorál kialakításáért, vagyis az életminőségek, az élet megélési tudatok megjavításáért.
Sajnálatos tényként szembesülhetünk azzal, hogy szűkebb környezetünket, hazánkat, illetve a világot érintő kérdések megismeréséhez fűződő elemi jogunk ellenére a sajtó egyes tényezői, illetve egyes médiamunkások nem feltétlenül gondoskodnak a hiteles és gyors tájékoztatásunkról, sőt egyre gyakrabban sérülnek a személyhez fűződő különféle jogok is. Kérdés azonban, hogy a sajtó eme "nehéztüzérei" a korrekt tényfeltárás ürügyén, de sajnos sokszor csak ennek színpadi jelmezében vagy amellett miért tartják nélkülözhetetlennek a magánéleti elemek vizsgálóbírói rámenőségével történő felkutatását, ezekben való vájkálást, majd a "bírói" hatáskör és felelősség nélkül a nem tetsző személyekkel szemben a nagy nyilvánosság előtt akár lejáratással, egyenértékű megfellebbezhetetlen színezetű pejoratív értékítéletet, míg más esetekben a már-már szédelgő túldicsérés és az önkényes és érdemben felelőtlen ítélet közhírré tételét? Persze mindezt az írástudók pennatechnikájával is kivitelezve, vagyis a magyar szókincstár arzenáljának profi ki- és felhasználásával. Érdemes lenne megtudni a motívációt, vagyis azt, hogy a függetlenségét olyannyira hirdető, védő és kizárólag a szakmai képzettségének létráján a tényleges hatalmi lehetőségek gyakorlási körébe önfeltornászott újságírót kizárólag a szakma jogi, etikai kategóriái vezérlik-e, avagy az előző, vagy netán a reményekben elvárt ezutáni politikai kurzusok gazdasági irányítói körébe került "elvbarátok" pénzben, szolgáltatásokban, státuszokban, helyzetekben az egyének vagy családtagjaik, vagy netán családi vállalkozásaik részére biztosított ellentételei adják-e meg a fókuszáló optikát? Van-e és ha igen, akkor mi lehet a látható hivatalos feladat melletti mögöttes megbízás tárgya? Gyakran csak "hírszerzés" és ha igen, akkor kinek, máskor politikai vagy gazdasági lobbifeladatok motívációi is? Avagy leginkább olyan médiastratégiák kialakítása, amely komplex módon lekezeli a politikai vagy egyéb érdekellenfelek körét. Ha e vélelemnek nem lenne valami valós alapján, akkor talán az egyes médiamunkatársak is jobban ragaszkodnának személyes természetű "költséges luxukhoz", azaz moráljukhoz és nem törekednének ilyen intenzítással agresszívan befolyásolni a médiafogyasztót annak közvetlen és mélytudatában is. Mindez észlelhető akár az agyonhallgatások, vagy a tettetett félreértelmezések turpis, övön aluli fogásaival. De ugyanakkor érdekes módon figyelhető meg az az indignálódó, sértődött ábrázati torzrajz, amit a másokkal szembeni "mindent szemtől szembe" nagy médiaöregjei szerepét eljátszó mutat fel a vele szembeni kritika legkisebb rezdülésére. Avagy netán egy bizonyos "galeritagság" érinthetetlenségének tudatjele ez? Ugyanakkor a lényegek lényegére mutathat, hogy ezek a médiazászlók alatt küszködők miért utasítják vissza a velük szembeni kritikát stb. a sajtó korlátozásának minősítve azt. Nem lenne hátrány egyszer feltárni, hogy a szabadossághoz elvezető újságírói nagyszabadság ténylegesen milyen gazdasági alapokon nyugszik. Érdemes lenne legalább anoním módon bemutatni tanuló polgári demokráciánk egyik a tévedhetetlenség imázsát vindikáló hatalmi ágává önfejlődött, tömegbefolyásolást eredményező sajtókörforgásból soha véglegesen ki nem kerülő eminensek elképesztő magabiztosságát garantáló jövedelmi viszonyait (ezek köztehervállalási oldalával), annak esetleg színlelt szerződések során alapuló hátterét, valamint azt a tényleges erkölcsi bázist, amelyről eleve elképzelhetetlen hitelt érdemlően és a finanszírozók figyelmen kívül hagyásával objektív tájékoztatással lehetséges élni vagy élnie.
Tisztázni lehetne azt is, hogy a hatalmi ág részeseivé segített médiaképviselők mitől és netán kitől vezérelve gyakorolhatják tényleges hatalmi kompetenciájukat. A témaválasztások révén miért emelhetnek fel embereket, cégeket, ügyeket és tehetnek ugyanakkor mindent semmivé a néha egymással összehangoltan működő kézi vezérléses módon irányított médiaösszjáték útján? A szabad és független rádiózásnak, televíziózásnak, újságírásnak a véleménynyilvánítás szabadságát, a tájékoztatás függetlenségét, kiegyensúlyozottságát, tárgyilagosságát, vagyis a tájékozódás szabadságát kellene megvalósítania. Segítenie kellene a vélemények és a kultúra sokszínűségét érvényre jutni, arra törekedni, hogy ne alakulhassanak ki tájékoztatási monopóliumok.
Hatályos hazai jogszabályaink szerint minden közérdeklődésre számot tartó hazai és külföldi esemény, vitatott kérdés sokoldalúan, tényszerűen, tárgyilagosan és kiegyensúlyozottan mutatandó be. A hazai médiumok ellen indult sajtóperek és az ezekben született marasztaló ítéletek azonban közel sem olyan súlyúak, hogy a szabályt szegők által durván morálban és egyéb jogokban okozott kár megtérítése túlzottan megterhelő legyen magára a médiumra. Ha a sérelemmel elért "hatás" nagyobb volt, mint a fizetendő kártérítés, az etika parodizálásának eme terhét zavartalanul állni képesek, azaz ezért nem visszarettentő. Azt is lehet mondani tehát, hogy aki hibázik, az vagy helyreigazít, vagy kisebb-nagyobb jogvita után kártérítést is fizet. De ugyan ki gondolja komolyan, hogy a helyreigazítás ténylegesen alkalmas a megbontott jogok és érdekek érdemi restitúciójára. Tulajdonképpen a jogállamiság elvei szerinti normasértés formálisan kompenzálásra kerül. Azonban ennyi volna csak az okozott kár? És az mindig olyan egyértelműen és nyomban megállapítható? A széles tömegek módszeres médiacsúsztatással deformált tudata milyen értékrenddel, milyen egységnemben fejezhető ki, mint "kár"? A sajtóból áradó alkotmányos gondolatokkal ellentétes befolyásolás, esetleges népbutítás többnyire néma, máskor harsányabb megnyilvánulásai eltompították, vagy eltompíthatták már az agyakat, netán egy mesterséges szürke hályogot képeztek a világos, átlátható gondolatok elé. Az igazmondás jogarát sokszor alaptalanul villogtató médium passzívvá, érzéketlenné, elfogadóvá, beletörődévé tette a magyart. Ráadásul nem is biztos, hogy érti azt, hogy e mindnyájunk ellen ható csendes, romboló méreg (mint nem török, hanem immár magyar áfium!) mind-mind az egyes diszfunkcionáló médiumok sunyi ajándéka. Gondoltak-e arra, hogy a szólásszabadságot az határolja el a pofozási szabadságtól, hogy az utóbbinak nincs konzekvenciája sem így, sem úgy! Node, ha elveszíti a média a hitelét, úgy az újságot írók bázisa válhat önfelszámolóvá.
Az ország széles nyilvánossága velem együtt érzi, hogy valami nagyon nincs rendjén médiaügyben. A vitatott kérdések elemzése kicsit sem tárgyilagos, túl sok a személyeskedés, a felesleges vakvágányok, van olyan erő, amely tudatosan hangulatunkat, reményeinket, bizalmunkat kiirtani törekszik, hogy folyamatosan befolyásolni igyekszenek mindnyájunkat valakik ellen, vagy valakik mellett. Állandóan megkérdőjelezik ösztönös megérzéseinket, lebeszélni igyekeznek az alternatívák akárcsak figyelembevételéről, vagyis össze-vissza zavarják tudatunkat. A magyar nyelv értelmező szótárának nem megfelelő értelemben és arányban használják a fogalmakat az újságíró-riporter és a megkérdezettek között (esetleg attól függően, hogy ezek honnan vagy hová tartanak). Hogy alapállásból mindig a médiáknak van előnyösebb helyzete és soha nem a médiafogyasztónak, az talán az előzőek automatikus következménye.
Az még csak érthető, hogy miért veszik sokan a bátorságot, hogy politikát csináljanak leplezetlenül, összehangoltan kontrol és felelősségvállalás nélkül az újságírói jelmezt felhasználva, de fakto propagandistaként az éppen aktuális színű pártzászlóból fakadó szellemiség mindenáron való érvényesítéséhez, noha a politika alakítása azok joga (legalábbis a magyar Alkotmány szerint), akiket a törvényes választások során az ország lakossága erre a feladatra kijelölt.
Magyarázható indoka van annak, is, hogy a szabadosság és a szabadság, a módszeres agymosás és a tájékoztatáshoz fűződő jog miért lett szándékosan össze-összekeverve. Nem érthető azonban, hogy miért nem óvja jobban önmaga hitelét a privatizációzsonglőrőket érintő sajtó azoktól az újságíróktól, akik eddig minden korszakban mindent Ĺ akár saját előéletüket is Ĺ "túlélve" jól éltek, és akik nemcsak a törvényi céloktól, hanem gyakorta már a médiatulajdonosi elvárásoktól is rövidlátóan függetlenedve, elsődlegesen önmaguk pillanatnyi státuszbiztonságát erősítették, és közben veszélybe sodorták és sodorják a többségében magántulajdonosi kör által finanszírozott, többnyire a multiktól és az állam kegyétől függő hirdetések révén (a bemutatott adatok szerint ennek ellenére) a nullszaldót is nehezen produkáló médiumokat.
Nem érthető tehát, hogy miért nem látják be azt, hogy előbb-utóbb eljutunk a demokrácia és az elektronikai és egyéb technikai haladás olyan fokára, amikor a sajtó a játékszabályok korrekt betartása nélkül elveszti fogyasztói, vagyis olvasói bázisát, emiatt és ezzel egyidejűleg a nagytőke támogatását is. Ha pedig a sajtó elér oda, hogy nem lesz számára már tabu, amikor a sajtó és a politikai propagandatevékenység Ĺ sőt megkockáztatom, a nyílt politikai és gazdasági hírszerzés Ĺ stílusosan és értelemszerűen elhatárolódik egymástól, és amikor a magyar jogszolgáltatók személyiségi jogsértés esetén olyan kártérítés megfizetésében marasztalják majd el a sajtóorgánumokat, amelyek képesek lesznek egy pillanat alatt megrendíteni ezek biztonságát, akkor talán elérhetővé válik egy valós, független és esetleg a fontosabb szempontok hitelt érdemlő közvetítésével foglalkozó megalapozott korrekt sajtóterméket előállító média működése és nem a fogyasztó aktuálpolitikai "oktatása", a napi forgatókönyvének biflázása és szugerálása érvényesül.
Úgy látszik, egyre aktuálisabbá válik leporolnom a Tudományos Akadémai számára évtizede elkészített dolgozatom aktáját, amelynek címe: Az újságot írás elhatárolása a politikai hírszerzéstől és a politikai propagandától.
Addig is azonban nyíljon lehetőség legalább egy széleskörű társadalmi vitára az újságíró szakma reprezentánsai és "fogyasztóik" között, hogy az interjúkészítések, az egyenes adásbeli össztüzek, a kérdésfeltevések és a közbeszólások sajátosságai, az írott médiumokban alkalmazott személyiségi jogot is érintő módszerek, megoldások elemezhetők, egymással összevethetők, minősíthetőek és ezek révén a médiaetika elvárásrendszere alapján közszemlére tehetők legyenek. Kontrasztosan mutatják be ugyanis az egyes deviáns tüneteket, az egyes össztüzek koreografált szerepfeladatait az igazságosztó stopperóra objektív statisztikai adatai, a meg- és közbeszólások, szóhasználatok összehasonlító elemzése.
Tiborc