Na, elolvasom pudlit mégeccer, próbálok ezerrel odafigyelni...

(Szeretem a könyveket, szeretek olvasni, de csak azt tudom magamévá tenni, amit már átéltem, amit éreztem... de ettől nem tartom hülyének magam. Egyszerűen nem akarom elfogadni, hogy van "átlagos" meg "helyes" meg "ez így normális". Baly? Számomra az a jó, ami nekem jó. (uhh, nagy bölcsesség! megyek is a közhely-topicba mingyá')

"Énkép: kialakulásában döntő szerepet játszanak a siker és kudarcélmények, az emberi környezet minősítő reakciói (szóbeli és nonverbális egyaránt)"

De mi van akkor, ha a környezettel van a gond, és ez nem mentség, hanem tényleg...
Nem indulunk egyenlő esélyekkel. (ez is a közhely-topicba kívánkozik, annyira egyértelmű...) Van aki tök jó családból jön, van, akit ütnek-vernek. Aztán vannak ennek finomabb változatai. Van, aki megkap minden segítséget a pozitív énképhez, van, akit örökösen leugatnak. Na. Ez alapján próbáljatok egy középutat felállítani: kinek lesz igazabb képe önmagáról? Behozhatók-e a gyerekkorban elszenvedett sérelmek avagy az a sorsunk, hogy folytassuk, amit szüleink elültettek bennünk?
Az egyetlen igazi érték az önbizalom? (mer' az tud megvalósítani, akinek van önbizalma)
Vajon minden ezen alapszik? Ez az egyetlen mindenható kapocs az énkép és énideál közelítéséhez, lyóllátom?

"Ebből a meghatározásból már adódik, hogy az énkép nem stabil, nem állandó, változik, tul.képpen egy folyamat aktuális metszete."

Ki csinájja lyól? Aki legyint egykori önmagára, vagy aki folyamatosan épít? Lehet egyáltalán az utóbbit...? Soxor teljesen ellentétes szakaszok következnek gyors egymásutánban. Dehát ez is én vagyok, meg az is. Akkor...?

"Én-ideál: az énkép kialakulásával párhuzamosan, a társadalmi (emberi) minősítőreakciók hatására történik a szociális normák (emberi értékek) elsjátítása, beépülése, és ezzel együtt jön létre az önértékelés (önismeret), vagy önkontroll."

...hát ezt már tizenhatodszor olvasom, de mégsem mond nekem semmit. Megpróbálom a magam nyelvére fordítani. Az én énideálom attól lesz az ENYÉM, hogy meg tudom fogalmazni a különbséget, hogy mi az, ami másnak jó, de nekem nem. Látom, hogy vannak bizonyos életformák, amiket mégsem tudok elsajátítani, mert nem értek velük egyet. Ilyenkor törexik az ember új, nem-kitaposott ösvényekre, és minden biztosíték nélkül, vakon hisz benne (érzi), hogy számára ez az ÚT. Miért kéne lemondani dolgokról csak azért, mert másoknak nem ez a norma? Ezzel nem valami különös extravaganciát óhajtok felvillantani, csak próbálom megértetni, mekkora bennem az ellenállás az olyan skatulyákkal szemben, amibe nem férek bele, hiába akarnak belegyömöszölni.

"Ha az énkép az énideáltól csak kevéssé tér el, akkor nincs baj.
Ha az eltérés nagy, akkor az illető mindenképpen megpróbálja feloldani a feszültséget önmagában. Vagy az énideálját próbálja közelíteni az énképéhez (nem könnyű, de egészséges módszer), vagy hazudni kezd önmagának, és az énképét torzítja el, hogy megfelelhessen az ideáljának."

Azt gondolom, hosszú távon lehetetlen az önmagunknak-hazudás. Mert visszajelzés mindig van. Ha semmi nem sikerül, mégis ragaszkodunk pont ahhoz a dologhoz, az kudarc. Ezt egy idő után nem tudjuk akarni. Mert az ember a fény felé törexik, így van programozva. Ha nem sikerül, legfeljebb hátat fordít neki, és a környezetét okolja. Na EZ AZ, ami nem egészséges, a külső körülményeket okolni. Meg kell keresni azt a legoptimálisabb közeget, amiben kiteljesítheted magad.
A másik nagy hibaforrás az, ha valaki túl gyorsan fordít hátat mindennek. Én hiszem, hogy a sikerhez a végsőkig el kell menni. Mindent fel kell áldozni, amíg van erőd. Ha nullán vagy, na akkor fordíts hátat!
Másfelől kiindulva...az énkép és az énideál közelítése úgy lehetséges, ha az ember lebontja kis feladatokra a sikerhez vezető utat. (E témában kamaszkorom legjobb olvasmánya Mohás Lívia: Ki tudja, mi a siker?) Bukta akkor van, ha valaki elhatározza, hogy én Ez vagyok, és kívülről várja a változást. Nem. Ahhoz, hogy az lehess, ami lenni szeretnél, úgy kell tenned, mintha már most is az lennél (már amennyire ez sikerül).
Azt már nem is mondom, hogy mikor már az lettél, aki lenni szerettél volna, akkor már valaki egész más akarsz lenni, úgyhogy sosem fogod észrevenni.

"Na ezekután akkor jöjjön az önismeret: annak van megfelelő önismerete, aki a saját énképét nem önmaga által eltorzitva látja, hanem úgy, ahogyan mások láttatják vele."

Ezt sem érzem túl jó megoldásnak...mert a másik azokat a tulajdonságokat tükrözi le benned, amik benne is megvannak valamilyen módon, akár pozitívan, akár negatívan. A sok véleményből, ha van közös pont, talán lehet építeni... de nem sok ilyet tudnék mondani. Mindenki máshogyan lát, mindenkinek más a szerepe az életemben. Csak azt látják, amit akarnak. Amíg el mernek menni.
Azt gondolom, sokkal gazdagabb a belső világom, mint amit valaha is láttatni fogok tudni...akkor most le kéne tagadnom a gondolataimat/érzéseimet csak azért, hogy beleférjek a skatulyába? Bele kell bocsátkoznom olyan beszélgetésekbe, amik nekem semmit nem adnak, csak azért, hogy ne tekintsenek különcnek? Mi értelme mintákat másolni csak azért, hogy elfogadjanak? Na erre mondom, hogy élni=érezni!