Abban igazatok van, hogy a forrás pontos helye és a konfesszió a forrásról nem ugyanaz.

De itt már csak a vallomásos önértékelés marad:

"A félúton megrekedtem. Elértem azt, hogy semmiben se legyek se bennfentes, se szakember, de nem sikerült, hogy olyan legyek, mint Csuang-ce görcsös fűzfája, amit senki sem tud felhasználni semmire. Mindig rossz állampolgár voltam, mert az aktuális kategóriák közül sem a polgári egzisztenciához, sem a bohémekhez, sem a forradalmárokhoz nem alkalmazkodtam. A közkeletű életmegoldások közül számomra kivétel nélkül mindegyik kezdettől fogva fals volt, kompenzációjával együtt, amit viszont unalmasnak és ízléstelennek tartottam. A leglényegesebb, amit magamban találtam, a pontatlanság, olyan értelemben, hogy sérült egzaktság, bizonyos démoni másodrendűség, amelynek következménye a felületesség, a könnyelműség, kétségtelenül gyávaság és szellemi paráznaság (eklekticizmus). Ez a pontatlanság és felületesség az elsietettség eredménye. Általában szívesebben hagytam ott valamit, mint amilyen örömet a megtalálás szerzett. Terhemre volt. Soha kívülről feladott munkát jól nem végeztem el. Később, már ötvenen túl, erőimet elszántan a poontos kötelességteljesítésre összpontosítottam, de nem volt eset, hogy ne hagytam volna ki. Fájdalmas volt, és újra kezdtem. Nem rejtőztem el átöröklés, konstelláció, alkat és egyéb elméleti igazolásokba, hogy magamat fölmentsem. A komolytalanság életjógám centrumában áll, de itt is kihagytam. Tudtam, hogy egzaktnak lenni annyi, mint a zsenialitásról lemondani, de azt is, hogy az egzaktság morális kvalitás. Nekem az utóbbira lett volna szükségem. A rafinált bujkálást és a leplező hazugság-dialektikát egy időben feladtam, de inkább azért, mert már ízlésem kifinomodott és becsvágyam megnőtt. Mindezt fölöttébb töredékesen, és mint par excellence modern ember, lompos nagyság-szurrogátumban. Nem volt bennem türelem, hogy fensőbbrendű lényemhez hű legyek, de nem volt bennem éthosz, hogy arról lemondjak. Sikerült semmit sem jobban tudni, de nem sikerült ezt a végső pontig beismerni. Azzal sose volt baj, amit tudok, csak azzal, ami vagyok. Valamiért mindenkinbek vissza kell térni. A léha pap és a vezeklő szélhámos között, mint melankóliás hűtlenségben álmodozó hitetlen, és virtuóz hazug, aki a bűnbánatot sem tudja komolyan venni."

In Hamvas Béla: Patmosz II. 83-84. p. Szombathely, 1992. (Életünk Kiadó)
ISBN 963 7918 000(ö)

Ehhez a komolysághoz persze elsősorban magamnak kívánok erőt, másban meg úgyis megvan.