Valahol ebben a topikban ezeket a kérdéseket végigzongoráztam már egyszer, de azért, megpróbálom újra összefoglalni a lényeget.

Hecse,
persze, nem a filozófus a legprecízebb állat a földön, ez kétségtelen. Hamvasnál is inkább akkor kezdődnek a problémák, amikor kilép az errefelé általánosan ismert témák, azaz az európai kultúrkörön kívülre. Ugyanis míg a zsidó-keresztény alapművekre és a görög-római mitológiára nagyjából jó hatásfokkal lehet utalni (magyarán az olvasók 80%-a képben lesz), addig ez mondjuk a keleti vagy dél-amerikai vallásokre és kultúrkörre már nem igaz. Nem tudod magadban kiegészíteni, a többség nyilvánvalóan nem tud vele úgy vitatkozni, mint az európai hivatkozások esetében. A probléma az, hogy az olvasók Hamvast legtöbbször nem interpretátorként, hanem forrásként olvassák, ami viszont súlyos probléma. Mégpedig azért, mert Hamvas sajátos szinkretista, gnosztikus jellegű Aranykor-szemléletéhez igazít a világon szinte minden vallási jelenséget, akkor is, ha az számos esetben csak a kultúr-anyag egyéni átértelmezésével, olykor megerőszakolásával vihető végbe.
Hamvas pedig nem szerény, nem azt mondja, hogy "szerintem", hanem, hogy ez "így van" (mindez valószínűleg a félreállítása, elhallgattatása miatti kényszeres vátesz-magatartásából fakad). A pontosság ilyen esetekben már csak azért sem luxus, mert ő maga legtöbbször francia, német, angol közvetítők után tájékozódott, ami ugye már egy értelmezési lépcső, amin ő még tovább lépett.

nereusz,
köszönöm a reagálást, az általad említett Kresz és komfortigény a fentiek miatt van. Amikor pl. Hamvas a tibeti bon vallásról beszél, az még egy jó fél évszázaddal ezelőtti tudományos állapot, nagyban francia és angol kutatók forrásai,magyarázatai alapján, és több erős félreértést hordoz.
Hamvas szerintem is hihetetlenül nagy géniusz, de olykor talán túl nagyvonalúan bánik a tolla alá kerülő vallási és kultúrális jelenségekkel, úgy is mondhatnám, hogy nem helyi értékükön kezeli, hanem saját viziójának igazolására használja fel őket. Ezért szeretem én jobban Hamvas szépirodalmi műveit, ahol ez a természetes dolog, és ahol intuitív természetének nem kell állandóan lángvágóval átszabnia a tényeket.
A tudós és a vátesz között az a lényegi különbség, hogy az előbbi feltételezéseket közöl, míg a második igazságokat nyilatkoztat ki. Hamvast ezért nevezem én inkább nagyformátumú költőnek és vátesznak, mint tudósnak. A hitet én így értettem, Hamvas nem vitapontokat nyújt, hanem kinyilatkoztat, mint a kőtáblák.
Amint szerintem érdemes tőle feltételnül megtanulni az az univerzális és költői egységben való látásmód, és az a makacs bizalom (hit), hogy ha a tények nem igazolnák az elméletet, úgy "annál rosszabb a tényeknek".