Szia Gyöngyvirág néni!

N+x mondatomat törlöm le, mert juszt is degecre sikerülnek, holott nem annak vannak szánva.
Úgyhogy elore bocsánatot kérek Toled mind a szavaimért, mind pedig azért a két alább megadott és figyelmedbe ajánlott olvasnivalóért.

Tündéri vagy, mintha egy romantikus regénybol tunnél elo. Örülök Neked, mert Te még mersz annyira hasonló lenni a saját típusodhoz, nekem már ég az arcom attól, ha valami nagyot vagy romantikusat mondok ki.
Visszaemlékezés, múlt, jövo, monumentalitás, egyediség, a boldogság mindig távol van de azért ne adjuk fel, elbúcsúzás, halál, de ne adjuk fel, meg hasonlók. Csodás tájak. A tájakban van inkább az igazság, az emberek érzéketlenek, a muvészet gyönyöru, mert kifejezi mindazt, ami kifejezhetetlen. Csak magasság és mélység létezik. Annyira jó lenne olyannak lenni, mint a többiek, de nem lehet, pedig hányszor megpróbáltuk. Nekünk több szenvedés jutott, ok ezt nem értik. Nem tudják valójában... hogy hiába tunik olyan kevésnek, hiába tunik irreálisnak, ezek mégiscsak szenvedések. Depresszióra való hajlam. Eroltetett vidámság. A szomorú bohóc, aki mindenkit megnevettet, de a maszkja mögött könnyek folynak. Szemléletes, jó eloadási stílus. Egyedi öltözködés, néha olyan cselesen, hogy fel se tunjön. Másság érzése. És ez komoly teher tud lenni. Romantikus kibontakozása kapcsolatoknak és kínkeserves elválások. Vajon ki jönne el a temetésemre. Nem félünk a haláltól -pontosabban a halál emlegetésétol. Azóta félünk tole, amióta inkább mégis becsuktuk a 17. emeleten az ablakot, illetve visszamásztunk a tetorol. Utáljuk a gyávaságunkat, hogy nem ugrottunk (persze, hogy ugrás: az elég drámai, még akkor is, ha csak csúnya maszat marad utánunk!), de titokban nagyon örülünk azóta, hogy mégis élünk. Csak amikor az egész világ ellenünk fordul(?), akkor átkozzuk magunkat, hogy gyávák voltunk ugrani. Egyszer majd elkezdünk úgy élni, ahogy szeretnénk, és megvesszük azt a falvédot, igen, ki vannak találva a színek, nagyon jól mutatna a szobában, de miért is nem vesszük meg sohasem? Lelki társra van szükségünk, aki megtalálja bennünk azt, amit nem tud senkisem felfedezni. De ha jól belegondolunk, hullaciki lenne, ha tényleg felfedezne mindent, ha megértene mindent, mert hol maradna akkor a privát fájdalom? (Vigyázz, ennek a beismerésére igazi oszinteségre van szükség) Mi boldogok akarunk lenni, de már tudjuk, hogy lehetetlen. Ezért könnyeinken át mosolygunk és összeszorított foggal igyexünk boldogok lenni, közben nem értjük, hogy másoknak ez miért megy olyan könnyedén, természetesen. Jó nekik...

Ezt hívja a szakirodalom 4-es típusnak. Olvasd el. Lehetoleg akkor, amikor senki se lát. Én egy-két dolgot összetörtem, ami a kezem ügyébe esett, amikor ezzel eloször találkoztam. Mégis érdemes. Sok dologra megtanított. Például arra, hogy jókat nevessek magamon. Arra is, hogy "na jó, de most mit tegyek, ha ilyen vagyok".

Ez egy szolídabb, ám vallásos megközelítése a témának

Ez egy hidegebb, tárgyszerubb, távolságtartóbb és ijesztobb leírás

Ez utóbbi hamarabb építi ki majd Benned, hogy mindezt tagadjad:))

Nem katasztrófa ide tartozni:) Ide tartozik Hamster, én, meg a párom is. Oszt néha mégis egész jól megvagyunk ezzel a nyavalyás élettel:)))