SK összes elektronban, 5/1. fejezet (ha jól számolom

Nu pogogyí! 60 (Less Nándor Emléktúra) 1.

Október 21.

   Deák 70-re kellett volna utaznom Zalába még tegnap este, de a társam az utolsó pillanatban lemondta, s nekem egyedül nem volt kedvem levonatozni s kétszer ott aludni a tornateremben. Nekiestem hát újból a túranaptárnak, s nagy örömmel fedeztem fel benne a Tar-kőn átvezető szép bükki túrát, a Nu Pogogyí!-t.

   Fél háromkor szikrázóan csillagos az ég. Hideg van. Készülődés közben jövök rá, hogy a nagy túrák előtt használ kenőcseim még most is a radiátoron vannak, mint egész nyáron, pedig egy hete fűtenek. Nem baj, így legalább egyszer kenhető állapotú lett a szarvaspempő. :-)

   Larzennel indulunk Cserépfaluba. Lassan keveredünk ki a régi hármas útra. Nyár eleje óta már harmadszor indulok autóval a Bükkbe. Gyöngyösön a hőerőmű füstje egyenesen száll fel a rezzenetlen hideg levegőben. A város után jobbra lent a völgyben ékszerként világít egy település. Hatkor pihenőt tartunk, de csak röviden, mert a lélek is kifagy belőlünk. Mezőkövesden át hétkor érünk a rajthoz, ahol meglepően sok autó parkol már.

   Hét óra hétkor nekivágunk, a hőmérséklet mozgás közben most már – nehezen – elviselhető. Egy kertkapun érdekes felirat látható: „A kutya hamis!” Az erdőben érthetetlen módon „román stílusú”, függőlegesen elhelyezett piros jelzéseket látunk. Az útmutató azonban csak Cserépváraljától beszél piros jelzésről, ahol helyreáll a tájolása.

   Az első pont Cserépváralja fölött a mangó-tetői kaptárköveknél van. Az őr hálózsákban fekszik a földön. Kicsit vissza kell mászni a pirosig, közben a napsütötte hegyoldalon és az avarban az ősz színeiben gyönyörködhetünk; a legszebb túraszezon ez. A szalagozás és a jelzések is jók. A Felső-szoros sziklavölgye csodálatos, de nagyon hideg, a kövek között néhol nehéz járást találni. Fél kilenckor érünk ki a szorosból, a nap vakítóan süt. A Dobi-rét innenső végén az árnyékos területek még fehérek a dértől, a napos részek már kizöldültek. A ponton csak egy percre állunk meg. Larzen hajt, hogy legalább a szerinte lapos részen legyen meg a hatos átlag. Az Ökörütő-völgy alján befagyott pocsolyák jelzik a tél közeledtét. Odébb egy furcsa magasles áll: tetejét egy kivert ablakú, lelakatolt viskó foglalja el, nehogy valaki illetéktelenül felmásszon rá és onnan magasleselkedjen.

   A kanyonszerűen meredek falakkal határolt Hór-völgy mélyére jutottunk, murvás úton tartunk északnak. Csendes, nyugodt erdőség volna ez, ha a vadászok a dzsipjeikkel nem száguldoznának fel-alá óriási port verve maguk mögött. De aki dzsipben ül, mit számít annak a gyalogos? Bő kilométeres „séta” után érünk Oszlára. Az ellenőrző ponton óriási tömeg kavarog, egy egész iskolás csapatba botlottunk. Szendvicshez és üdítőhöz juthatnánk, de a táplálkozás most nem látszik jó ötletnek; szemünk előtt magasodik az Ódorvár, ahová mindjárt fel kell jutnunk, s a nyomaték kedvéért ott állnak a pontőrök a sziklavár ormán, messziről mutatva, mit vállal, aki továbbmegy. A pihenésre az a hely látszik alkalmasabbnak. Az út komótosan, de határozottan emelkedve indul, s az első szakaszon végig látjuk a várat, az egyik kanyarban pedig először pillanthatunk ki a szűk völgyön át a Bükk belseje felé, amerre az Ódorvár kapuja eddig elzárta a kilátást. Aztán egyszer csak vége a bemelegítésnek. Hosszú, kemény mászás következik, nehezen veszem a levegőt. Mellettem a gyerekek szurkolnak a tanárnőjüknek. Végül még egy kis sziklamászás, és megvan a negyedik ellenőrző pont. Pazar kilátás és csoki a küzdés jutalma. Nyugat felé az Ódor-hegy zárja le a panorámát, de mellette észak felé nézve éppen a képmező szélén látszik a nap fénypontja, a Tar-kő, s tőle jobbra a Három-kő. Csak keveset pihenünk, mert bármelyik percben utolérhet az a nagy csapat gyerek, akiket Oszla után hagytunk le, s akkor nehezen fogunk közöttük lejutni a szűk úton a várból. Szép dolog, hogy elhozták őket ide.

   Ódorvár alatt hol letér a jelzés az útról, hol visszaszalad. Egy kanyarban szépen kiépített, hangulatos forrást látunk. A térképen nincs neve. Aztán őrült száguldás következik lefelé, egy kilométernyi meredek lejtőn kell lejutnunk. Néha szeretnék egy kicsit megállni, de nem megy. Fárasztó ez is, de azért vigasztal, hogy nem a szembejövők helyében vagyok. A lejtő alján egy réten elveszítjük a jelzést, s pár percig keresgélnünk kell az utat – de ez az egyetlen ilyen eset egész nap. A rosszabb a dologban, hogy Larzen a jelzésen kívül az új térképét sem találja, pedig nagyon örült neki, hogy árleszállításban vette. Büszkén forgatja viszont másik új szerzeményét, az iránytűt. Még mindig a Hór-völgy sötét mélyén, az elhagyott erdőben haladunk a Hideg-pataki elágazás felé, s én egyre nehezebben bírom Larzennel a tempót. A ponton bevár, aztán újra elhagy.

   A Pazsag-, majd a Pokol-völgyben jelzetlen úton, szalagozáson megyek tovább. A völgy szép, de nehezen járható, köveken, patakmedren és kidőlt fákon kell átevickélni, aztán meredeken emelkedni kezdünk. Itt már nehezen bírom, s lassan az evés ideje is közeledne, de az emelkedő nem alkalmas erre. Végül elfogy fölöttem a kaptató, s egy rövid lejtő következik. Az alján csak pár métert kell kerülni, hogy elérjem Répáshuta legszélső házát s a mellette álló nyomós kutat. Teletöltöm a palackokat, mert az útmutató figyelmeztet, hogy a következő pont után soká nem lesz víz, de az október végi időben már lecsökken a fogyasztásom. A fennsík áll előttem, ahol júniusban harminc kilométert tettem meg másfél liter vízzel a nagy melegben; most nem kell annyira spórolnom majd. Még egy emelkedő a műútig, aztán fáradtan behúzom magam a Bánya-hegyi pontra. Larzen előnye már negyedóra, mikor megérkezem, akkor startol; többet nem is látom a célig. De a táv fele s a szint több, mint fele már mögöttem van, nagy baj már nem lehet. Jó sokat eszem.

(Folyt. köv.)