Kedves Barka, 683.-ban összefoglalod azt a szétágazási menetrendet, amit Engel Pálnál olvastál, közlöd, hogy ezt a mesét nem hiszed el, és nehezményezed, hogy a magyar-osztyák-vogul rokonításban bezzeg nem követelmény a "régészeti leletek tömkelegének" felmutatása.

Először is: ez nem "a" finnugor mese, hanem egy a számos hipotézis közül. Bartha Antal pl. "A magyar nép őstörténeté"-ben négy fő őshaza- és szétválás-elméletet ismertet, jó pár változatban, pro és kontra érvekkel. Másodszor: egyiket sem kötelező elhinni. Engem pl. egyik sem győzött meg.

Továbbá: a nyelvrokonság _tényét_ (vagy akárminek nevezzük a szókincs és a grammatika nagyon szoros kapcsolatát), kellő mennyiségű nyelvi anyag birtokában, papíron és ceruzával be lehet bizonyítani, vagy legalábbis valószínűsíteni, ahhoz egy fia régészeti lelet nem kell. És fordítva: a nyelvrokonság tényét a régészeti leletek akármekkora "tömkelegével" se tudod bizonyítani, hacsak azok a leletek nem írásos emlékek, akkor viszont megint csak a nyelvészek és nem a régészek foglalkoznak az elemzésükkel. Régészeti leletekkel a népek, népcsoportok, törzsek kapcsolatát lehet felderíteni, és ez esetleg fényt vet a nyelvi kapcsolat jellegére.

Még egypár dolgot előre: az a fajta mechanikus családfa-elmélet, amit a sumerosok oly maró gúnnyal emlegetnek (egységes ősnép, egységes alapnyelv, aztán hirtelen kettéválnak, szétvándorolnak, és a két új nyelv többé nem hat egymásra, és ez így megy tovább) jellegzetesen XIX. századi elképzelés. Ma minden valamire való nyelvész és történész komolytalannak tartja. Nem ismerem Engelnek ezt a könyvét, de ahogy látom, ő sem "nyelvről", hanem "nyelvekről", közösségről beszél. A romantikus elgondolás már csak azért is naív, mert a nyelv és a nép mostani fogalmát vetíti vissza egészen más történelmi körülmények közé. Már jó ideje súlyos tévedésnek tartják azt is, hogy a nyelvek rokonsága egyenlő volna a népek (ahogy te mondanád: "faji") rokonságával. Ilyen értelemben, ahogy manapság szokták mondani, nyitott kapukat döngetsz.

A standard finnugrista érvelés egyébként, nagyon leegyszerűsítve, a következő: írásbeliség nélküli népekről/nyelvekről van szó, és a gyér, gyakran nehezen értelmezhető történeti feljegyzések is csak az újabb időkből állnak rendelkezésre. Úgyhogy a történészek beismerten homályban tapogatóznak. Egyetlen biztos, megfogható adattömeg van, a nyelvek szókincse. A közös növénynevekből (bizonyos fenyőfajok neve pl. a magyaron kívül minden nagyobb finnugor nyelvben megvan), virágporelemzés és közvetett módszerek segítségével nagyjából azonosítani lehet azt a területet, ahol az e nyelvek előzményeit beszélő csoportok valamikor együtt éltek. (Persze ebben a paleobotanikai módszerben is elég nagy bizonytalansági tényezők vannak. Az állatnevek László Gyula szerint azért nem használhatók erre a célra, mert tabunevekről van szó, mint a róka vagy a farkas esetében.) Ezeket a hajdani csoportokat aztán azonosítani lehet az adott területen talált régészeti leletegyüttesekkel, kultúrákkal. A régészeti leletek korát abszolút (jelen esetben radiokarbonos) és relatív kormeghatározási módszerekkel elég jól meg lehet állapítani, tehát ha feltételezem, hogy ez meg az a kultúra mondjuk az obiugorok elődeinek a műveltsége volt, akkor ki tudom jelenteni, hogy ekkor és ekkor itt és itt éltek. A biztos azonosítás viszont éppen az írásos emlékek hiánya miatt lehetetlen. Innen a viták jó része. Azt az ugor csoportot például, amelyikből a magyarok az egyik feltevés szerint kiváltak, eléggé kényelmesen lehet azonosítani az iráni jellegű andronovói kultúra északi részével, de szó sincs 100%-os egyértelműségről. A nyelvből való következtetés másik útja az, hogy megnézik azokat a műveltségi szavakat, amiket feltehetően egy másik nyelvcsaládból vettek át egy nagyjából meghatározható időszakban, és a másik nyelvcsaládot beszélő csoportok feltételezett helyzetéből igyekeznek következtetéseket levonni az érintkezés helyére, idejére. (Értelem szerint pl. a fejni ige korabeli megfelelője csak a szarvasmarha vagy a juh háziasítása után jelenhetett meg, és ha egy kultúra korábbi szintjeiben vagy más lelőhelyeken nem találtak marhacsontokat, akkor a szavasmarhartást valószínűleg átvették másoktól.) Itt keleti indoeurópai (ős- és óiráni) behatásokat emlegetnek, a gond csak az, hogy az indoeurópai nyelvű népek őstörténete is eléggé vitatott. Mindennek a zűrzavarnak viszont, ismétlem, semmi köze a _nyelvi_ rokonság tényéhez.

A mezopotámiai kultúra kisugárzását senki sem vitatja. Jó nagy számban találtak továbbá keletmediterrán típusú emberi maradványokat a Kaukázustól északra - történetesen abból az időből, amikor a sumer mint önálló etnikum már megszűnt létezni. Azt viszont akárhány koponyacsonttal, díszítőmotívummal stb. sem lehet bebizonyítani, hogy a térségben élő népek átvették és anyanyelvükké tették azt a holt nyelvet, amit _esetleg_ a bevándorlók elődeinek egy része évszázadokkal korábban használt. Götz a pidzsint hozza fel hasonlatnak: nos, ez az angol hajósok, kereskedők legközönségesebb beszélt nyelvén alapult, és nem az óangolon vagy a latinon. meg persze itt tudni lehet, hogy a szigetekre angolok érkeztek, és nem a franciák vagy magyarok.

Annyiban is nyitott kapukat döngetsz, hogy az uráli nyelvcsalád kialakulásának létezik areális, a közvetítő nyelv feltételezésén alapuló elmélete (Pusztay János). SZVSZ a közvetítőnyelvvel való magyarázás is eléggé egyoldalú, és nem hiszem, hogy olyan bonyolult dolgot, mint a népek és a nyelvek genezisét, egyetlen sémába bele lehetne préselni.

Na, most ezt is elküldöm a biztonság kedvéért.