Sziasztok!

Az eredeti kérdésre válaszolva: igen, én is rettegtem a haláltól, hogy egyszercsak megszűnök létezni. Most visszatekintve úgy látom, hogy ez a nyugati társadalmakban hittől függetlenül valamelyest természetes, hiszen annyira természetellenesen kezeljük a halál kérdését, annyi körötte a hallgatás, elhallgatás és ködösítés, hogy másképp szinte nem is érezhetünk vele kapcsolatban.
Mohás Líviától olvastam a megállapítást, ami szerintem tökéletesen igaz: azért félünk a haláltól, mert mindannyian sikerre vágyunk, s mivel a halált megsemmisülésnek tekintjük, ezzel feltesszük rá a címkét - a halál a végső kudarc. S ráadásul elkerülhetetlen. Ki ne félne egy előre megjósolt, kivédhetetlen kudarctól? :) Másfelől viszont sokat olvastam a reinkarnációval kapcsolatban, s amennyire "bizonyítottnak" lehet tekinteni, annak veszem, magyarul hiszek a lélekvándorlásban. Így viszont egész más megvilágításba kerül az egész téma, hiszen a reinket elfogadva NINCS HALÁL. Legalábbis a "teljes megsemmisülés" értelmében nincs. Csupán egy átmenet, egy változás, ami a fizikai test elöregedésével szükségessé válik :)
Ami viszont kényesebb kérdés: a halál előtti pillanat, amit láttam, sokan felvetettetek már. Nos, igen, tekintve a nyugati orvostudomány szemléletét és felfuvalkodottságát, az utolsó pillanatoktól én is tartok egy kissé. Valahogy kegyetlennek tartom az effajta humánumot, amit nálunk gyakorolnak; szerény véleményem szerint nem szabadna MINDEN ÁRON életben tartani egy embert. Ez néha ugyanis pusztán annyit jelent, hogy a szenvedéseit hosszabbítják meg - általában akarata ellenére. (Ugyanakkor tudom, hogy az eutanázia rengeteg visszaélésre adna lehetőséget, de szerintem senkitől nem volna szabad megtagadni a SAJÁT akaratából választott halált.)
Összefoglalva: a haláltól mint átmenettől nem félek, csak az utolsó pillanatoktól (ez alatt értek akár heteket-hónapokat), melyek esetleg szenvedéssel telnek el.
Bye
madcat