A teremtéskor és utána egységben, egységtudatban éltünk, abban a tudatban, hogy Istennel, és minden teremtményével, magyarán mindennel és mindenkivel egyek vagyunk.

Ezt nevezi sok vallás paradicsomnak, mennynek.

Két-ségbe estünk, elkülönültünk ősforrásunktól, és egymástól, elhomályosodott tudatunk, nem ismerjük fel mindennel és mindenkivel való azonosságunkat, ezt fogalmazza a kereszténység bűnbeesésnek, a szellemtudomány szellembukásnak.

Két-ségbe estünk, félünk. Félelmünk minden "rossz" érzésünk, agressziónk, kapzsiságunk, birtoklásvágyunk, szeretetlenségünk alapja.

Földi életünk a visszavezetést (lásd kereszténység tékozló fiú példája)elveszített "ártatlanságunk" visszanyerését, szemünk felnyitását, a homály megszüntetését, a "szürkehályog" eltávolítását szolgálja.

Bár elkülönültnek érezzük, "tudjuk" magunkat, lelkünk mélyén vágyunk az egységre, és az a törekvés kezdetlegesen úgy mutatkozik, hogy a hozzánk hasonlókat keressük (similis simile gaudet, latin = hasonló a hasonlót dicséri, mert ez az egység biztonságának illúzióját nyújtja, és ami az egységtől való eltávolodásunkra emlékeztet, a tőlünk eltérőket, hozzánk nem hasoonlókat elutasítjuk, szélsőséges formában akár fizikailag is megszüntetjük.

Örök probléma a másság, és egy társadalom fejlettségét az jellemzi, mennyire toleráns kisebbségeivel, lásd akár az erdélyi magyarokat, a törökországi kurdokat, a spanyolországi baszkokat, az angliai íreket, az izraeli palesztinokat, vagy az oroszországi izraelitákat, de vegyük bele Magyarországot, és akkor a magyarországi cigányokat.

De ez van a kövér gyerekekkel, vagy a szeplősökkel, az albínókkal, a négerekkel, a kancsalokkal, a sántákkal, a kopaszokkal, és sorolhatnám reggelig.....

Avi