1. Már a kérdésed első sora elcsúszik: „élő Istenek” nincsenek többes számban

Azzal kezded, hogy „az Élő Istenek közül a Felkent Isten” megtiltotta a képek és szobrok készítését. Már itt kibicsaklik az egész gondolatmeneted. A keresztény hit nem „élő Isteneket” vall, akik közül az egyik a Felkent Isten. Egy élő Isten van. Nem mennyei istennépesség, nem felséges istenfiak panteonja, nem rangsorolt isteni társulat, hanem egyetlen teremtő Úr.

Ez azért fontos, mert a képtisztelet elleni vádiratodat már eleve a saját henoteista világképedből indítod. Aztán ebből kérdezed, hogy a katolikusok vajon nem képeket szolgálnak-e. Csakhogy előbb az alapot rontod el: az élő Isten nem egy az „élő Istenek” közül. Ha már az első szókapcsolatban többes számú istenvilágot csempészel be, akkor ne csodálkozz, ha utána a keresztény képtiszteletet is bálványimádásnak nézed. Aki panteonszemüvegen át nézi a templomot, annak minden ikon fából faragott istennek látszik.

A katolikus hit válasza világos: egyetlen élő Isten van, és őt imádjuk. Nem a képet. Nem a szobrot. Nem a fát, követ, festéket, aranyozást, viaszt, tömjéntartót vagy kegytárgyat. Az imádás címzettje Isten.

 

2. A parancsolat nem minden kép készítését tiltja, hanem a bálvány készítését és imádását

Azt mondod, Isten megtiltotta képek és szobrok készítését arra a célra, hogy leboruljanak előttük és füstölögjenek előttük. Ebben van egy igaz mag: a bálványkészítés és bálványimádás valóban tilos. A katolikus hit ezt nem vitatja. A bálványimádás halálos bűn. Aki teremtményt imád Teremtő helyett, az megsérti az első parancsolatot.

De te ebből rögtön azt csinálod, hogy minden vallási kép, szobor, tiszteleti gesztus és tömjénezés bálványimádás. Ez már nem a parancsolat, hanem a te baltával végzett parancsolat-boncolásod. A parancsolat nem azt mondja: soha semmilyen képet ne készíts, semmilyen szent helyen semmilyen ábrázolás ne legyen. Ha így lenne, maga Isten mondott volna ellent önmagának, amikor képmásokat, kerubokat és díszítő ábrázolásokat rendelt a szentélyhez.

A tilalom lényege: ne készíts bálványt, ne imádd, ne szolgáld istenként. Nem ez: ne legyen semmilyen szakrális művészet, ne legyen emlékeztető jel, ne legyen bibliai jelenet ábrázolva, ne legyen szenteket megjelenítő kép. Te ezt a különbséget tünteted el, mert a vádiratod csak akkor működik, ha minden kép automatikusan bálvány.

 

3. Ha minden képi ábrázolás tilos volna, akkor a szent sátor és a templom is bajban lenne

Ha a te olvasatod igaz volna, akkor Isten saját parancsai is bajba kerülnének. A szövetség ládáján kerubok voltak. A szent sátor függönyein kerubábrázolások voltak. Salamon templomában kerubok, pálmák, virágdíszek, bikák, oroszlánok és más művészi ábrázolások jelentek meg. Ezek nem pogány bálványok voltak, hanem Isten által rendelt vagy megengedett szakrális díszítések.

Tehát nem az ábrázolás mint olyan a probléma. Nem az anyag. Nem a faragás. Nem a festés. Nem az, hogy valami látható jel áll a vallási térben. A probléma az, amikor az ember a tárgyat isteníti, neki tulajdonít isteni erőt, előtte mint Isten előtt borul le, vagy a Teremtő helyére teszi.

A katolikus templomban a feszület nem fából készült második isten. A Mária-kép nem istennő. A szentek szobrai nem házi panteon. A kép nem az imádás végpontja, hanem emlékeztető, tanító, szemlélődést segítő jel. Ha ezt nem vagy hajlandó megkülönböztetni, akkor nem a katolikus hitet cáfolod, hanem a saját leegyszerűsített bálványfogalmadat püfölöd.

 

4. A bronzkígyó példája pontosan megmutatja a különbséget jel és bálvány között

Isten Mózes által bronzkígyót készíttetett. A nép ránézett, és Isten kegyelméből gyógyulást kapott. Maga a tárgy tehát nem volt eleve bálvány. Isten használhatott látható jelet. Később azonban, amikor az emberek már füstölögtettek neki és bálványként kezelték, Ezékiás összetörte. Ez a kulcs.

A tárgy önmagában nem Isten. A tárgy lehet Isten által használt jel. De ha a nép isteníti, akkor bálvánnyá válik. Ez pontosan a katolikus állásponttal egyezik: a kép mint jel megengedett; a kép istenítése tilos. A jel helyes használata nem bálványimádás; a jel végcéllá tétele az.

Te viszont úgy beszélsz, mintha a bronzkígyót már elkészítése pillanatában bálványnak kellett volna tekinteni. Csakhogy akkor Isten rendelt volna bálványt. Nyilván nem. A probléma nem a jel léte volt, hanem a jel eltorzult, bálványos használata. Ez az a különbség, amelyet a te érvelésed rendszeresen ledarál, mint egy fogalmi aszfaltgyalu.

 

5. A leborulás önmagában nem mindig imádás

Azt kérdezed, miért hajolnak meg képek vagy szobrok előtt. Itt megint úgy teszel, mintha minden meghajlás szükségképpen isteni imádás volna. Ez nem bibliai gondolkodás. A Szentírásban emberek is meghajolnak egymás előtt tiszteletből, királyok, atyák, próféták, méltóságok előtt. Nem minden meghajlás latria, vagyis Istennek járó imádás.

Van imádó leborulás, amely csak Istent illeti. Van tiszteleti meghajlás, amely emberi vagy szimbolikus tisztelet jele. Van hódolat király előtt. Van alázat szent dolgok előtt. Van gyász, tisztelet, kérés, hála, áhítat. A test gesztusa önmagában még nem mondja meg, mi a gesztus teológiai címzettje.

Ha valaki meghajol egy király előtt, nem gondolja, hogy a király teremtette az eget és a földet. Ha valaki megcsókolja az evangéliumos könyvet, nem gondolja, hogy a papír és tinta Isten. Ha valaki térdet hajt a feszület előtt, nem a fát imádja, hanem a megfeszített Krisztus előtt hódol. Te a gesztust kiragadod, a szándékot és a teológiai értelmet kidobod, majd bálványimádást kiáltasz. Ez nem megkülönböztetés, hanem szándékos összemosás.

 

6. A kép előtt végzett tisztelet nem a képnek mint anyagnak szól

A katolikus képtisztelet klasszikus elve egyszerű: a képnek adott tisztelet a megjelenített személyre irányul. Nem a deszka, vászon, kő vagy bronz az igazi címzett. Ha valaki megcsókolja elhunyt édesanyja fényképét, nem cellulózt, festékanyagot vagy fotópapírt szeret. Az édesanyját tiszteli, akire a kép utal. Ha valaki zászló előtt tiszteleg, nem textilt imád. A hazát vagy a közösséget tiszteli, amelyet a zászló jelképez.

Ugyanez a logika magasabb, szakrális rendben: Krisztus képe Krisztusra irányít; Mária képe Máriára mint Isten anyjára és Krisztus szolgáló anyjára emlékeztet; a szentek képei a Krisztusban megdicsőült szentek példájára és közbenjáró imájára utalnak. A kép nem Isten helyett áll. Nem második isten. Nem istenerővel bíró varázstárgy. Jel.

Te ezt azért nem akarod elfogadni, mert akkor összeomlik a bálványvádiratod. Ha a kép tisztelete nem a tárgy istenítése, akkor a „faragott képek szolgái” zsoltári ítéletét nem lehet automatikusan ráolvasni a katolikusokra. Ezért kell neked úgy tenni, mintha minden tiszteleti gesztus tárgyimádás volna.

 

7. Isten nincs rászorulva képekre — de mi emberek rászorulunk jelekre

Azt kérdezed: „Az élő Isten nincs ráutalva arra, hogy képek és szobrok előtt leborulva imádják őt?” Természetesen nincs. Isten semmire nincs rászorulva. Nem szorul rá templomra, oltárra, énekre, könyörgésre, gyertyára, tömjénre, prédikációra, bibliafordításra, emberi szóra, emberi testtartásra, ünnepre vagy szentségi jelre. Isten önmagában tökéletes.

Csakhogy ebből nem következik, hogy az embernek nincs szüksége látható, hallható, tapintható jelekre. Isten nem azért rendelt szentélyt, oltárt, áldozatot, szövetségládát, ünnepeket, papokat, ruhákat, tömjént és rítusokat, mert neki hiányzott valami. Hanem mert az ember testből és lélekből áll, és Isten pedagógiája alkalmazkodik az emberhez.

A kérdésed tehát félrevisz. Nem Isten szorul rá képekre. Az ember szorul rá arra, hogy hite a testén, érzékein, emlékezetén, képzeletén és közösségi cselekvésén keresztül is rendeződjék. Isten nem „használja” a képet, mert nélküle tehetetlen. Mi használjuk a képet, hogy ne felejtsük el, kire nézünk, kit követünk, kit szeretünk, kitől kérünk segítséget.

 

8. A megtestesülés után a látható jel szerepe még mélyebb lett

Az ószövetségi tilalom egyik oka az volt, hogy Izrael nem látott formát a Hóreben. Nem szabadott Istent úgy ábrázolnia, mintha bika, madár, csillag, férfi vagy nő alakjában birtokolható volna. Ez világos. De a keresztény hit szerint az Ige testté lett. A láthatatlan Isten Fia látható emberi természetet vett fel. Krisztus arca látható volt. Keze, lába, teste, sebei, keresztje történelmi valóság.

Ez nem azt jelenti, hogy az isteni természet festhető. Nem. De azt igen, hogy a megtestesült Fiú emberi arca ábrázolható, mert valóban emberré lett. Aki ezt elutasítja, könnyen úgy beszél, mintha a megtestesülés nem változtatott volna semmit a láthatóság rendjén. Pedig Krisztusban Isten belépett az emberi láthatóságba.

A feszület éppen ezért nem pogány bálvány. Nem azt mondja: itt van fából az Isten. Azt mondja: az Isten Fia valóban emberré lett, valóban szenvedett, valóban meghalt értünk. A feszület a megtestesülés és megváltás látható emlékezete. Te pedig úgy nézel rá, mintha egy kánaáni bikaistennel lenne dolgod. Ez nem buzgóság, hanem krisztológiai vakság.

 

9. A tömjén nem automatikusan bálványimádás

Azt is kérdezed, mi a szerepe a „füstölögésnek”. A tömjén a bibliai istentisztelet része. Az Ószövetségben Isten rendelte a tömjénoltárt és az illatáldozatot. A zsoltárban az imádság tömjénként száll Isten elé. A Jelenések könyvében a szentek imái tömjénként jelennek meg Isten előtt. Tehát a tömjén mint olyan nem pogány bűn, nem bálványautomata, nem démoni füst.

A katolikus liturgiában a tömjén Isten imádásának, imádságnak, tiszteletnek, szentelésnek, ünnepélyességnek jele. Megtömjénezhető az oltár, az evangéliumos könyv, a pap, a nép, a kereszt, a szent képe. Ez nem azt jelenti, hogy ezek mind istenek. A tömjén nem csak imádási címkézőgép. Jelentheti a tiszteletet is, amely végső soron Istenhez emelkedik.

Ha az evangéliumos könyvet megtömjénezik, nem a bőrkötést imádják. Ha az oltárt tömjénezik, nem követ imádnak. Ha a híveket tömjénezik, nem a padsor népét istenítik, hanem Krisztus tagjait tisztelik. A liturgikus jelnyelvet nem lehet úgy olvasni, mint egy rendőrségi bálványlistát.

 

10. A kegytárgy nem varázstárgy és nem kisisten

A kegytárgyak szerepét kérdezed. A katolikus kegytárgy nem varázseszköz, nem önálló erőforrás, nem védelmi amulett abban az értelemben, mintha Isten helyére lépne. A rózsafüzér, kereszt, érem, skapuláré, szenteltvíz, gyertya, ikon, feszület mind jelként működik: emlékeztet, imára indít, hitvallást hordoz, fegyelmezi a testet és lelket, segíti az áhítatot.

Aki babonásan használja, az rosszul használja. Ezt a katolikus tanítás is elutasítja. De a visszaélés nem cáfolja a helyes használatot. Ugyanígy a Biblia is lehet babonás tárgy valaki kezében, ha csak talizmánként tartja a polcon; ettől a Biblia nem lesz bálvány. A kereszt is lehet rosszul használt tárgy; ettől a kereszt jele nem bűn.

Te minden kegytárgyat úgy kezelsz, mintha automatikusan istenerővel felruházott bálvány volna. Ez megint ugyanaz a módszer: nem a tanítást cáfolod, hanem a visszaélést általánosítod, majd azt mondod, hogy ez maga a katolicizmus.

 

11. A katolikus imádás címzettje nem a szent, nem Mária, nem a kép, hanem Isten

A katolikus különbségtétel világos: Istent imádjuk. A szenteket tiszteljük. Máriát különleges tisztelettel illetjük, mert Isten anyja és a kegyelem kiváló teremtményi remeke, de nem imádjuk. A képeket és szobrokat pedig nem önmagukért, hanem az ábrázolt személyre irányuló tiszteletben használjuk. Ez nem háromféle istenimádás, hanem pontos rangkülönbség.

Te ezt a különbségtételt következetesen eltörlöd. Nálad minden tisztelet imádás, minden meghajlás bálványozás, minden füstölés istenítés, minden kép Baál-szobor. Így persze könnyű győzni: előbb a katolikus gyakorlatot átnevezed bálványimádásnak, aztán diadalmasan kijelented, hogy bálványimádás.

De ez nem cáfolat, hanem címkézés. A valós kérdés az: mit tanít az Egyház? Kinek szól az imádás? A válasz: Istennek. A kép nem isten. A szent nem isten. Mária nem isten. A tömjén nem varázsfüst. A meghajlás nem automatikusan latria.

 

12. A „kép előtt” és a „képhez mint Istenhez” nem ugyanaz

Azt kérdezed, mi a szerepe a képek, szobrok előtti meghajlásnak. Pontosan itt kell különbséget tenni: valami előtt fizikailag meghajolni nem ugyanaz, mint valamihez mint végső isteni címzetthez imádkozni. Az ember térben mindig „valami előtt” áll. Ha templomban imádkozol, falak előtt állsz. Ha Bibliával a kezedben imádkozol, könyv előtt állsz. Ha kelet felé fordulsz, irány előtt állsz. Ebből nem következik, hogy a falat, könyvet vagy égtájat imádod.

A képnél ugyanez a helyzet. Fizikailag a kép előtt állsz, de a tisztelet nem a festéken végződik. A kép áttetsző jelként az ábrázolt felé irányít. Ha valaki a feszület előtt térdel, nem a fát imádja, hanem Krisztust. Ha valaki Mária képe előtt imádkozik, nem a festményt és nem Máriát imádja Istenként, hanem kérheti Mária közbenjárását, miközben az imádás Istennek jár.

A te érvelésed azért téves, mert a térbeli „előtt”-ből teológiai „címzettet” csinál. Ez olyan, mintha azt mondanád: aki a családi fénykép előtt sír, az fotópapírhoz beszél.

 

13. Isten nem tiltja a teremtett anyag vallási használatát

A te képtilalmad mögött sokszor ott lapul egy anyagellenes félreértés: mintha Istenhez csak akkor lehetne közeledni, ha semmilyen anyagi jel, forma, mozdulat, illat, tárgy, hely, könyv, víz, olaj, kenyér, bor vagy emberi test nincs jelen. De ez nem bibliai vallás. Isten a teremtett világon keresztül is nevel. Víz, olaj, kenyér, bor, kézrátétel, oltár, szövetségláda, templom, tömjén, papiruha, szent edények — mind részei a bibliai vallási anyaghasználatnak.

A kereszténység különösen nem anyagellenes, mert középpontjában a megtestesülés áll. Az Ige testté lett. Krisztus testben szenvedett. A feltámadás testi. A szentségek látható jelek. A liturgia testi cselekvés is: állás, térdelés, ének, keresztvetés, evés, ivás, hallás, látás. Ha mindez neked gyanús, akkor nem a katolikus képekkel van csak bajod, hanem az egész bibliai szentségi világképpel.

Isten nem azért engedi a jeleket, mert ő rászorul. Azért adja őket, mert mi nem vagyunk angyalok. Testünk van. Szemünk van. Emlékezetünk van. Képzeletünk van. Az Isten által teremtett anyag nem ellensége a hitnek.

 

14. A kép tanít: különösen azoknak, akik nem teológiai traktátusokat olvasnak

A képek egyik szerepe a tanítás. A keresztény művészet évszázadokon át bibliai jeleneteket, vértanúkat, szenteket, erényeket, üdvtörténeti eseményeket tett láthatóvá. Nem azért, hogy a nép deszkát imádjon, hanem hogy lássa, emlékezzen, tanuljon, imádkozzon. A kép a hit emlékezete.

A feszület például egyetlen pillanatban mondja el: Krisztus szenvedett, meghalt, értünk adta magát, szeretete valóságos, a bűn ára súlyos, a megváltás drága. Ehhez nem kell, hogy a fa Isten legyen. A kép jel. Erős jel. Aki ezt bálványnak nevezi, az vagy nem érti a jelet, vagy nem akarja érteni.

Te valószínűleg azért támadod a képet, mert a kép túl katolikus módon emlékeztet: nem elvont eszme a megváltás, hanem test, vér, seb, arc, kereszt, anya, tanítvány, sír, feltámadás. A képromboló düh gyakran nem a fa ellen harcol, hanem a megtestesült hit konkrétsága ellen.

 

15. A szentek képei nem „halott emberek istenítései”

A szentek képeinél is ugyanaz a helyzet. A katolikus ember nem azt gondolja, hogy Szent Péter szobra Isten. Nem gondolja, hogy Szent Pál képe teremtő hatalom. Nem gondolja, hogy Szent István király faszobra hallgatja meg az imát saját isteni erejéből. A szent képe a Krisztusban élő szentre utal, aki Isten kegyelmének műve.

A szentek tisztelete végső soron Isten dicsérete: Isten kegyelme mit tett egy emberben. Ahogy egy művészt is dicsérünk a műveiben, úgy Istent is dicsérjük szentjeiben. A szent nem riválisa Istennek, hanem tanúja. A szent képe nem bálvány, hanem emlékeztető: ilyen a kegyelem gyümölcse.

Te azonban a szentek képeit úgy kezeled, mintha az Egyház kis isteneket állítana ki a falra. Ez megint a saját többistenes fantáziád visszavetítése. A katolikus ember nem azért néz szentképre, mert új istent keres, hanem mert látni akarja, mire képes Krisztus kegyelme az emberben.

 

16. A füstölés képek előtt sem azt jelenti, hogy a kép Isten

A tömjénezés különösen bosszant téged, mert látványos. De megint: a liturgikus tömjénezés nem minden esetben imádást jelent. A katolikus liturgiában tömjénezik az oltárt, az evangéliumos könyvet, a papot, a híveket, a keresztet, szent képet is. Ha a logikád igaz volna, akkor a pap is Isten volna, a hívek is Istenek volnának, az evangéliumos könyv papírja is Isten volna, az oltár köve is Isten volna. Nyilván nem.

A tömjén tiszteleti, megszentelő, imádságot jelképező, ünnepi jel. A jelentése a liturgikus összefüggéstől függ. Istennek szóló imádásban csúcsosodik ki, de nem minden megtömjénezett dolog lesz az imádás végső címzettje.

Ez az egyszerű tény szétszedi a vádat. Ha a tömjénezés automatikusan istenítés, akkor minden megtömjénezett hívő is bálvány. Ha nem automatikusan istenítés, akkor a képek tömjénezése sem bizonyítja önmagában a bálványimádást. Válassz: vagy mindenkit istenítenek a liturgiában, ami képtelenség; vagy elismered, hogy a jelnek több jelentése van.

 

17. Az élő Istenhez való közeledésben a kép nem ajtóőr, hanem emlékeztető

Kérdezed, mi a képek, szobrok, kegytárgyak szerepe az élő Istenhez való közeledésben. A válasz: nem közvetítő istenek, nem szükséges ajtóőrök, nem mágikus átjárók. Segítő jelek. A hit emlékezetének eszközei. A szemlélődés támaszai. A szeretet látható jelei. A test imádságba vonásának eszközei.

A feszület segít Krisztus szenvedésére figyelni. A szentkép segít a szent példájára emlékezni. A rózsafüzér segít az imát rendezni. A gyertya jelzi az imádságot, virrasztást, Krisztus világosságát. A szenteltvíz emlékeztet a keresztségre. A tömjén az imádság felszállását jelképezi. Ezek nem Istent pótolják, hanem az embert segítik.

Aki azt kérdezi, hogy „Isten rá van-e szorulva erre?”, az félreérti az egészet. Nem Istennek kell kapaszkodó. Nekünk kell. Nem Isten felejt. Mi felejtünk. Nem Isten hidegül el. Mi hidegülünk el. Nem Isten szorul jelekre. Mi szorulunk megtérésre, emlékeztetésre, fegyelemre, áhítatra.

 

18. A képtisztelet nem tagadja, hanem védi a teremtés jóságát

A képromboló gondolkodás gyakran úgy tesz, mintha az anyag vallási használata szükségképpen gyanús volna. A katolikus hit ezzel szemben vallja: a teremtés jó. Az anyag nem rossz. A test nem rossz. A látás nem rossz. A művészet nem rossz. A szép nem ellensége az igaznak. A forma nem ellensége a léleknek.

A bálványimádás nem az, hogy az anyagot használjuk Istenre irányuló jelként. A bálványimádás az, amikor az anyagot Isten helyére tesszük. Ez óriási különbség. A katolikus templom képei, szobrai, fényei, illatai, énekei, mozdulatai nem Isten helyére állnak, hanem az ember egész valóját Isten felé fordítják.

Te ezt nem vagy hajlandó megkülönböztetni. Nálad minden látható vallási forma gyanús. Csakhogy a bibliai vallás nem steril, képtelen, szagtalan, testetlen előadóterem. Isten népének kultusza mindig testben, térben, időben, jelben, emlékezetben történik.

 

19. A bálvány az, ami elfoglalja Isten helyét; a katolikus kép nem ezt teszi

A lényegi kérdés egyszerű: elfoglalja-e a kép Isten helyét? A katolikus tanítás szerint nem. Kap-e a kép isteni imádást? Nem. Tulajdonítunk-e a fának, kőnek, festéknek teremtő hatalmat? Nem. Gondoljuk-e, hogy a szobor önmagában élő isten? Nem. A képhez mint végső üdvözítőhöz fordulunk? Nem. Akkor a bálványimádás vádja nem áll.

A kép helye alárendelt. Jel. Eszköz. Emlékeztető. A hit és szeretet kifejezése. Ha valaki ezzel visszaél, babonásan kezeli, tárgynak tulajdonít önálló isteni erőt, az hiba. De a visszaélés nem a tanítás.

Te viszont úgy érvelsz, mintha minden használat visszaélés volna. Ez ugyanaz lenne, mintha az imádság képmutató használata miatt betiltanád az imádságot, vagy a Biblia félremagyarázása miatt eldobnád a Bibliát. A rossz használat nem cáfolja a jó használatot.

 

20. Összegzés: nem Istennek kell kép, hanem az embernek kell emlékezet

Összefoglalva: Isten valóban megtiltotta a bálványok készítését és imádását. Ezt a katolikus hit is vallja. De nem tiltotta meg minden vallási kép, jel, szobor, díszítés, tömjén, szent tárgy vagy liturgikus gesztus használatát. Maga a szent sátor és a templom is tele volt Isten által rendelt vagy elfogadott látható jelekkel. A bronzkígyó példája megmutatja: a jel lehet Isten által használt eszköz, de ha istenítik, akkor el kell pusztítani. Ez a katolikus elv is: jel igen, bálvány nem.

Az élő Isten nincs rászorulva képekre. Ebben igazad van, csak rossz következtetést vonsz le. Isten nincs rászorulva semmire. De az ember rászorul jelekre, mert test és lélek egysége. A kép, szobor, kegytárgy, tömjén, meghajlás, térdelés, gyertya nem Isten hiányát pótolja, hanem az ember figyelmét, szeretetét, emlékezetét, testét és imádságát rendezi Isten felé.

A katolikus ember nem követ imád, nem fát imád, nem festéket imád, nem szenteket istenít, nem Máriát teszi Istenné, nem kegytárgyakat szolgál. Az egyetlen élő Istent imádja. A képet tisztelheti mint jelet, mert a tisztelet az ábrázoltra irányul, nem az anyagra. A szentet tisztelheti mint Isten kegyelmének művét, de nem imádja. A tömjént használhatja mint imádság és tisztelet jelét, de nem hiszi, hogy a füst istenné avatja a tárgyat.

Te ezzel szemben mindent összemosol: kép = bálvány, meghajlás = imádás, tömjén = istenítés, szentkép = pogány szobor, kegytárgy = varázseszköz. Ez nem bibliai tisztaság, hanem fogalmi cséplőgép. A keresztény hit ennél finomabban és igazabban különböztet: Istennek imádás, szenteknek tisztelet, képeknek jelként adott relatív tisztelet, a tárgynak önmagában semmi isteni hatalom.

A parancsolat tehát nem a katolikus képtiszteletet ítéli el, hanem azt, amit a katolikus hit is elítél: a bálványimádást. A különbség az, hogy mi tudjuk, mi a bálvány. Te viszont minden képre ráütöd a bálványbélyeget, mert ha nem tennéd, összeomlana az egész antikatolikus vádiratod.