Nem Babilon álruhában

A „pogány eredetű katolicizmus” elméletének történeti, filológiai, filozófiai és teológiai cáfolata

 

Összefoglalás

A katolicizmus állítólagos „pogány eredetéről” szóló elbeszélés nem egyetlen, pontosan körülhatárolt történeti tézis, hanem egymáshoz lazán kapcsolódó állítások hálózata. Eszerint a szentek tisztelete a pogány hőskultusz folytatása, Mária tisztelete valamely anyaistennő kultuszának keresztény változata, az ereklyetisztelet a halottkultusz maradványa, a karácsony a Legyőzhetetlen Nap ünnepének átnevezése, a húsvét Istár vagy Eostre ünnepe, az Eucharisztia pedig napkorongot jelképező pogány áldozati kenyérből származik. A rendszer radikális alakjában mindez egyetlen, Babilonból kiinduló ősvallás továbbélésének minősül, amely állítólag Nimród és Szemirámisz kultuszából bontakozott ki.

A jelen tanulmány nem azt állítja, hogy a kereszténység kulturális légüres térben fejlődött, hogy keresztény és nem keresztény vallási gyakorlatok között soha nem volt külső hasonlóság, vagy hogy az Egyház története során egyetlen korábbi művészeti formát, naptári időpontot, társadalmi szokást vagy jelképet sem értelmeztek újra. Ilyen álláspont történetileg védhetetlen volna. A kérdés az, hogy a kulturális érintkezésből következik-e vallási azonosság; a forma átvételéből következik-e a korábbi hit tartalmának elfogadása; a puszta hasonlóság bizonyít-e történeti leszármazást; és egy esetleges történeti eredet önmagában meghatározza-e egy későbbi gyakorlat jelentését.

A vizsgálat eredménye szerint nem. A „pogány eredetű katolicizmus” népszerű elmélete rendszerint összekeveri a formai párhuzamot, a történeti függést, a jelentésbeli folytonosságot és a teológiai azonosságot. Legfontosabb 19. századi forrása, Alexander Hislop műve módszertanilag elavult etimológiákra, különböző korok és vallások önkényes összekapcsolására, bizonyítatlan személyazonosításokra és a hivatkozott források tartalmán túlmenő következtetésekre épül. A modern ókortörténet, assziriológia, patrisztika, liturgiatörténet és ikonográfiai kutatás lényegesen összetettebb képet rajzol.

 

1. Az ellenvetés legerősebb formája

A vitában nem volna tisztességes kizárólag a vád leggyengébb, internetes képmontázsokra redukált változatát cáfolni. Az ellenvetés komolyabb formája a következőképpen fogalmazható meg.

A kereszténység a görög–római világban terjedt el. A megtérők korábbi kulturális beidegződéseiket, ünnepi szokásaikat, művészi formáikat és társadalmi képzeteiket nem vetkőzték le egyik napról a másikra. A 4. században, amikor az üldözött kereszténységből előbb törvényesen elismert, majd birodalmilag támogatott vallás lett, tömegek csatlakoztak az Egyházhoz. Ezzel párhuzamosan látványosan növekedett a mártírok sírjainak tisztelete, a zarándoklatok jelentősége, a templomok művészi gazdagsága és az ünnepi év intézményesülése. A keresztény szentek egyes társadalmi funkciói emlékeztettek a pogány patrónusok, hősök vagy gyógyító istenségek szerepére. Mária és a gyermek Jézus bizonyos képtípusai formai hasonlóságot mutatnak Ízisz és a gyermek Hórusz ábrázolásaival. December 25. római környezetben napfordulós és szoláris jelentéssel is rendelkezett. Az angol húsvétnév valóban kapcsolatba hozható egy kereszténység előtti germán hónapnévvel. Egyes keresztény szentélyek korábbi pogány szent helyek közelében vagy azok helyén működtek tovább.

Ezek valós és vizsgálatra méltó jelenségek. A belőlük levonható legerősebb történeti következtetés azonban mindössze annyi, hogy a kereszténység és környezete között kulturális kölcsönhatás zajlott; bizonyos formák, funkciók vagy időpontok átalakulhattak; egyes helyi gyakorlatokban pedig keveredés és babona is előfordulhatott.

Ebből még nem következik:

• hogy a keresztény tanítások pogány mitológiákból származnak;
• hogy Mária „valójában” Ízisz, Szemirámisz vagy Istár;
• hogy a szentek „valójában” kisebb istenek;
• hogy a keresztények a Napot imádják Krisztus neve alatt;
• hogy az Egyház a 4. században lecserélte az apostoli hitet egy babiloni misztériumvallásra;
• vagy hogy egy külső forma hasonlósága bizonyítja a vallási tartalom azonosságát.

A komoly vita tehát nem arról szól, hogy létezett-e kulturális érintkezés. Természetesen létezett. Arról szól, milyen fajta érintkezésről beszélünk, mit lehet történetileg igazolni, és mit nem.

 

2. Négy különböző kérdés, amelyet nem szabad összekeverni

 

A „pogány eredet” vádjának értékelésekor négy, egymástól világosan megkülönböztetendő szintet kell vizsgálni.

2.1. Formai hasonlóság

Két vallásban előfordulhat hasonló tárgy, mozdulat, kép, szám, ünnepi időpont vagy társadalmi funkció. Mindkettő használhat vizet, kenyeret, bort, tömjént, gyertyát, képet, zenét, körmenetet vagy ünnepi ruházatot.

Ez még csak párhuzam.

 

2.2. Történeti függés

Azt is bizonyítani kellene, hogy a későbbi jelenség ténylegesen a korábbiból származik. Ehhez időrend, földrajzi kapcsolat, közvetítő közösség, szöveges vagy régészeti bizonyíték és követhető átadási folyamat szükséges.

Ez már oksági állítás.

 

2.3. Jelentésbeli folytonosság

Még a forma történeti átvétele esetén is külön kérdés, megőrizte-e eredeti jelentését. Egy római középületből kialakított templom nem válik császárkultusz-szentéllyé pusztán építészeti eredete miatt. Egy korábban világi vagy pogány jelentésű szó új fogalmi tartalmat kaphat.

Ez jelentéstani kérdés.

 

2.4. Teológiai azonosság

Végül azt kellene bizonyítani, hogy az átvett forma mögött ugyanaz az istenkép, ugyanaz az istenség, ugyanaz a kultikus tárgy és ugyanaz a vallási hit áll. Mária és Ízisz akkor volna teológiailag azonos, ha a keresztények Máriának valóban isteni természetet, önálló isteni hatalmat és a megváltástól független kultuszt tulajdonítanának. A katolikus tanítás azonban mindezt kifejezetten tagadja.

A „pogány katolicizmus” elmélete rendszerint az első szintről bizonyítás nélkül ugrik a negyedikra:

Hasonló alakot látunk, tehát az egyik a másikból származik; ha pedig származik, ugyanazt jelenti; ha ugyanazt jelenti, ugyanazt az istenséget tisztelik.

Ez nem történeti bizonyítás, hanem egymásra épülő, igazolatlan következtetések sora.

 

3. A genetikus tévedés

A vád egyik alapvető logikai hibája a genetikus tévedés: egy állítás, gyakorlat vagy intézmény jelenlegi értékét kizárólag valós vagy feltételezett eredete alapján ítélik meg.

Még ha egy szokásnak valóban volna is kereszténység előtti előzménye, ebből önmagában nem következne, hogy későbbi keresztény használata bálványimádó. Egy szó első ismert jelentése nem határozza meg örökre minden későbbi jelentését. Egy tárgy első használója nem rendelkezik kizárólagos joggal annak minden későbbi értelmezésére. Egy napot nem lehet úgy „kisajátítani”, hogy azon többé semmilyen más eseményt ne lehessen ünnepelni.

Ha egy várost pogány uralkodó alapított, attól még a benne épült keresztény templom nem válik pogány szentéllyé. Ha egy dallam eredetileg világi volt, későbbi szövege nem szükségképpen őrzi meg az eredeti dal tartalmát. Ha valamely szó etimológiája kereszténység előtti, attól még az általa később jelölt hittétel nem lesz pogány.

A genetikus tévedés felismerése nem bizonyítja automatikusan valamely katolikus gyakorlat helyességét. A katolikus tanításnak saját bibliai, teológiai és történeti indoklást kell adnia. A genetikus tévedés kimutatása mindössze azt bizonyítja, hogy a „pogány eredetű, tehát hamis” érv önmagában érvénytelen.

 

4. A párhuzam-mánia

Samuel Sandmel a vallás- és bibliatörténeti kutatás egyik visszatérő módszertani hibáját „párhuzam-mániának” nevezte. A jelenség akkor lép fel, amikor valaki:

1. eltúlozza két szöveg vagy vallási jelenség hasonlóságát;
2. feltételezi köztük a közvetlen kapcsolatot;
3. majd bizonyítottnak tekinti a kölcsönzés meghatározott irányát.

Sandmel nem tagadta, hogy történeti hatás, kölcsönzés és irodalmi függés létezhet. Éppen azt hangsúlyozta, hogy ezeket részletes vizsgálattal kell bizonyítani. A közös kulturális környezetből származó általános hasonlóság nem azonos a közvetlen másolással, és egy párhuzam jelentőségét mindig a saját szövegösszefüggésében kell megvizsgálni.

A módszertani figyelmeztetés közvetlenül alkalmazható az antikatolikus párhuzamgyűjteményekre. A következő mondatok nem azonos állítások:

• Ízisz és Mária egyaránt ábrázolható gyermekkel.
• A Mária-ábrázolás művészi szempontból használhatott korábbi anya–gyermek kompozíciókat.
• A Mária-tisztelet Ízisz kultuszából származik.
• Mária valójában keresztény néven tovább tisztelt Ízisz.
• A katolikusok tudtukon kívül egyiptomi istennőt imádnak.

Az első megfigyelés. A második lehetséges művészettörténeti hipotézis. A harmadik átfogó történeti leszármazási elmélet. A negyedik vallástörténeti azonosságtétel. Az ötödik összeesküvéses teológiai vád.

A bizonyítás terhe minden lépéssel növekszik. A népszerű antikatolikus irodalom azonban rendszerint fordítva jár el: minél nagyobb az állítás, annál kevesebb bizonyítást ad.

 

I. A MÉM TÖRTÉNETI GENEALÓGIÁJA

 

5. Alexander Hislop és A két Babilon

A modern „pogány katolicizmus” elbeszélés legfontosabb forrása Alexander Hislop skót protestáns lelkész műve. A szöveg először 1853-ban jelent meg rövidebb értekezésként, majd 1858-ban jelentősen kibővített könyvként. Alcíme már a bizonyítandó tételt tényként közli: a pápai istentisztelet állítólag nem más, mint Nimród és felesége kultusza.

Hislop rendszere szerint az özönvíz utáni Babilonban Nimród olyan egyetemes bálványvallást alapított, amely halála után felesége, Szemirámisz és gyermekük, Tammúz kultuszában élt tovább. Ez az anya–gyermek vallás állítólag szétszóródott az egész világon. Ízisz és Hórusz, Kübelé és Attisz, Aphrodité, Artemisz, Astarte és számos más istenség csupán ugyanazon babiloni személyek különböző nevei lennének. A katolikus Mária és Jézus pedig e vallás legkésőbbi álarca.

Hislop nem elégedett meg néhány részleges párhuzammal. Gyakorlatilag a katolikus vallás egészét Babilonból vezette le:

• Mária tiszteletét;
• a szentek kultuszát;
• az Eucharisztiát;
• a karácsonyt és a húsvétot;
• a nagyböjtöt;
• a kereszt jelét;
• a papi ruházatot;
• a püspöksüveget;
• a szerzetességet;
• a gyónást;
• a keresztséget;
• a gyertyákat;
• a tömjént;
• a templomtornyokat;
• sőt még egyes zenei és egyházfegyelmi gyakorlatokat is.

Éppen ez az elmélet egyik fő vonzereje: egyetlen magyarázattal látszólag mindent értelmez. Ugyanez azonban a fő gyengesége is. Ahol egy elmélet minden tárgyat, minden képet, minden szót, minden vallást és minden történeti korszakot ugyanazon séma alá rendel, ott különösen szigorúan kell vizsgálni, hogy valódi történeti kapcsolatokról vagy csupán utólag kialakított mintázatról van-e szó.

 

6. Hislop kora és forrásainak problémája

Hislop az assziriológia és az ékíráskutatás kialakulásának korai szakaszában írt. A mezopotámiai feltárások már megkezdődtek, és számos új lelet vált ismertté, ám az akkád, sumer és asszír szöveganyag tudományos feldolgozása még messze nem érte el későbbi szintjét.

A korábbi európai Asszíria-kép hosszú időn át főként:

• a Biblia szórványos utalásaiból;
• néhány görög és római szerzőből;
• középkori és kora újkori világkrónikákból;
• valamint moralizáló király- és királynőlegendákból épült fel.

Jennifer Sarha kutatása rámutatott, hogy a kora újkori történetírás Szemirámiszról és Szardanapalloszról szóló elbeszélései nem a modern értelemben vett asszír forráskutatás eredményei voltak. A történeteket gyakran egymástól másolták, erkölcsi és politikai példázatként használták, és az ókori Asszíria tényleges története helyett egy irodalmi–mitográfiai hagyományt közvetítettek. A legendás Szemirámisz nem azonosítható egyszerűen a történeti Sammu-rámattal, és a klasszikus szerzők elbeszélései nem tekinthetők egyenes történeti életrajznak.

Hislop tehát olyan örökölt forrásvilágra épített, amelyben:

• a történeti királynő és a legendás Szemirámisz alakja összemosódott;
• Asszíria és Babilon gyakran felcserélhető színterekként jelent meg;
• különböző népek isteneit egymással szabadon azonosították;
• a hasonló szerepű mitológiai alakokat ugyanazon ősalak változatainak tekintették;
• és a vallástörténetet egyetlen ősi bálványrendszer szétszóródásaként képzelték el.

A modern assziriológia ennél sokkal szigorúbban különbözteti meg a nyelveket, korokat, városállamokat, istenségeket, szöveghagyományokat és politikai rendszereket.

 

7. Nimród személyazonossága nem megoldott kérdés

Hislop egész rendszere azt feltételezi, hogy:

1. Nimród történeti személye egyértelműen azonosítható;
2. ő alapította az egységes babiloni misztériumvallást;
3. felesége Szemirámisz volt;
4. gyermekük Tammúz volt;
5. a világ valamennyi pogány istenpárja és anya–gyermek kultusza tőlük származott.

E lánc első szeme sem biztos.

Christopher W. Jones 2022-es tanulmánya hangsúlyozza, hogy a Teremtés könyvének Nimródját sem történeti uralkodóval, sem mitológiai alakkal nem sikerült általánosan elfogadott módon azonosítani. Jones maga az Akkádi Sarrukín későbbi asszír emlékezetével kapcsolja össze a bibliai alak hátterét, de ezt is gondosan érvelő tudományos hipotézisként, nem bizonyított személyazonosságként mutatja be. Még a Nimród–Sarrukín vagy Nimród–Narám-Szín elméletek is súlyos nyelvi, időrendi és hagyománytörténeti nehézségekbe ütköznek.

Ha már Nimród kiléte bizonytalan, akkor történetileg még kevésbé igazolható:

• Szemirámisszal való házassága;
• Tammúzhoz fűződő apasága;
• egy egész világvallás megalapítása;
• vagy minden későbbi anya–gyermek kultusz tőle való származása.

A Biblia egyetlen szót sem mond Nimród feleségéről. Szemirámisz és Nimród házasságára nincs mezopotámiai elsődleges forrás. Tammúz eredeti mezopotámiai mitológiája sem ismeri őket szüleiként.

Ralph Woodrow, aki fiatalabb korában Hislop rendszerének egyik legsikeresebb protestáns népszerűsítője volt, később azért vonta vissza saját könyvét, mert forrásellenőrzés után arra jutott: a Nimród–Szemirámisz–Tammúz családfa nem történeti adat, hanem Hislop konstrukciója. Woodrow megfogalmazásában Hislop története gyakran nem volt más, mint különböző ókori mítoszok önkényes összeillesztése.

Ez különösen jelentős tanúság, mert Woodrow nem katolikus hitvédőként, hanem saját korábbi antikatolikus álláspontját felülvizsgáló evangéliumi protestánsként jutott erre a következtetésre.

 

8. Hislop filológiai módszere

Hislop érvelésének egyik fő eszköze a hangzásbeli hasonlóság. Különböző nyelvek szavait vagy neveit egymás mellé helyezi, részekre bontja, átírja, egyes hangokat elhagy, másokat hozzáad, majd kijelenti, hogy az alakok ugyanazt a személyt vagy fogalmat jelölik.

A modern történeti nyelvészet azonban nem így működik. Két szó rokonságát vagy kölcsönzési kapcsolatát nem bizonyítja puszta hangzásuk. Szükség van:

• szabályos hangmegfelelésekre;
• a köztes alakok dokumentálására;
• kronológiailag lehetséges átadási útvonalra;
• a nyelvek történetének figyelembevételére;
• a jelentésváltozás magyarázatára;
• és arra, hogy a feltételezett kapcsolat ne legyen ellentétes a szó korábban dokumentált alakjaival.

Hislop e követelményeket rendszeresen figyelmen kívül hagyja.

 

8.1. „Easter” – Astarte – Istár

Hislop azt állítja, hogy az angol húsvétnév „nem más”, mint Astarte neve, amely Ninivében Istárként szerepelt. Bizonyítása lényegében a nevek hangzásbeli közelsége.

A probléma kettős.

Először: a tiszteletreméltó Beda az angolszász hónapnevet az Eostre nevű germán alakhoz kapcsolja, nem a mezopotámiai Istárhoz. Beda történeti adatának értelmezése és még Eostre önálló kultuszának pontos mibenléte is vitatott, de az általa leírt nyelvi közeg germán, nem akkád.

Másodszor: Hislop nem mutat ki semmilyen történeti átadási folyamatot, amely az akkád Istár nevéből a germán hónapnevet létrehozhatta volna. Nincs szabályos hangfejlődés, nincs köztes nyelvi alak, nincs dokumentálható kultikus átadás. A hasonló hangzás itt nem etimológia.

 

8.2. Janus mint „E-anush”

Hislop szerint a latin Janus név Eanus alakban is írható, ezt pedig „E-anush” formára bontva állítólag „az ember” jelentést kapjuk valamely általa „káldeusnak” nevezett nyelvi közegben. Ezt azután a Jelenések könyvének „emberi számával” és Nimróddal kapcsolja össze.

Itt nem történeti nyelvészet zajlik, hanem betűalakok szabad átrendezése. Hislop előbb megváltoztatja a nevet, majd önkényesen szótagokra bontja, végül egy másik nyelv feltételezett szavaival értelmezi. Ugyanilyen eljárással szinte bármely névből előre kívánt jelentés állítható elő.

 

8.3. Oannész mint „He-anesh”

Hasonlóképpen jár el Oannész nevével, amelyet „He-anesh” formában értelmez, majd Nimródhoz és az „ember” fogalmához köt. Ismét hiányzik a szabályos nyelvi levezetés, az elsődleges forrásból bizonyítható névalak és a tényleges átadási folyamat.

 

8.4. Attisz mint „a bűnös”

Hislop Attisz nevét egy másik nyelvben feltételezett, „bűnt elkövetni” jelentésű igéből vezeti le, majd ebből arra következtet, hogy Attisz valójában Nimród, „a bűnös”. A módszer itt is ugyanaz: hangzásbeli hasonlóság, szabad nyelvváltás és a kívánt teológiai következtetés utólagos beolvasása.

 

8.5. Dágon és a püspöksüveg

Hislop egy asszír ember–hal ábrázolást úgy értelmez, mint Dágon papját, majd annak halfejszerű külső alakját a püspöksüveggel hozza kapcsolatba. Ezt szinte kétségtelen bizonyítékként kezeli arra, hogy a püspöki fejfedő egy pogány halisten kultuszából származik.

A kép azonban nem mutat ki:

• folyamatos viselettörténeti átadást;
• közvetítő intézményt;
• az asszír és középkori keresztény fejfedő közötti fejlődési láncot;
• vagy azonos vallási jelentést.

A hasonlóság ráadásul a már kialakult püspöksüveg és egy más célú ókori öltözék utólagos egymás mellé helyezésén alapul. A keresztény püspöksüveg formájának története középkori liturgikus viseletként belső fejlődési folyamatban követhető. Egy képi hasonlat nem írhatja felül a viselettörténeti bizonyítékokat.

 

9. Hislop forráskezelésének konkrét esetei

Woodrow ellenőrzése azért tanulságos, mert nem egyszerűen általánosságban bírálta Hislopot, hanem visszakereste hivatkozásait.

Hislop például Szemirámiszt a szopránéneklés feltalálójának teszi meg. Hivatkozott forrása azonban csupán arról beszél, hogy a legendás királynő férfiakat kasztráltatott. A forrás nem említi a szopránéneklés intézményét; az összekötő következtetés Hislopé.

Másutt Hislop „babiloni” beavatási rítusról beszél, miközben hivatkozott forrása egyiptomi szertartást ír le. Arra, hogy az egyiptomiak a gyakorlatot Babilonból vették volna át, a forrás nem ad bizonyítékot.

Egy asszír istenséglistán szereplő „Bar” nevet Hislop Nimród egyik nevének tekinti. A hivatkozott jegyzék azonban nem mondja, hogy Bar Nimród volna; csupán felsorolja az istenségek neveit. Hislop másutt ugyanazon lista több különböző alakját is Nimróddal azonosítja.

A karácsonyi vadkanfej eredetét Attisz és Adonisz vaddisznó általi halálával próbálja magyarázni. Az egyik idézett történet azonban éppen azt mondja, hogy az esemény miatt az érintett közösség tartózkodott a sertéshústól. Ez tehát nem magyarázza a vadkan fogyasztását, hanem inkább annak ellenkezőjét.

A 40 napos nagyböjt egyiptomi eredetét olyan forrással támogatja, amely valójában hét és negyvenkét nap közötti, sőt olykor hosszabb böjtöket említ. A 40 nap kiválasztása a széles tartományból utólagos adatválogatás.

A téli napforduló körül születő egyiptomi istenfiúra vonatkozó hivatkozásában pedig az idézett alak nem az a Hórusz, akire Hislop rendszerének szüksége volna, és a forrás által említett ünnep sem azonos a karácsonnyal.

E példák alapján nem arról van szó, hogy Hislop minden egyes lábjegyzete hamis volna. A probléma az, hogy a forrásokból gyakran nem következik az a történeti rendszer, amelybe beilleszti őket. A lábjegyzet létezése nem azonos az állítás igazolásával.

 

10. A mém későbbi terjedése

Hislop könyve nehezen olvasható, hosszú, sűrűn lábjegyzetelt mű volt. A 20. században Ralph Woodrow egyszerűbb, képekkel ellátott feldolgozása tette szélesebb körben hozzáférhetővé. Woodrow később visszavonta könyvét, miután felismerte alapforrásának hibáit.

Jack Chick képregényszerű traktátusai még tovább egyszerűsítették a rendszert. A történeti bizonyítás helyére vizuális egymás mellé helyezések kerültek: napkorong és ostya, halfej és püspöksüveg, Ízisz és Mária, babiloni torony és templomtorony. A képmontázs különösen erős retorikai eszköz, mert a szemlélő úgy érzi, saját szemével látja az azonosságot, holott valójában csak két, történeti összefüggéséből kiemelt alakzatot lát.

A 21. században a rendszer egy szekuláris változata is elterjedt. A 2007-es Zeitgeist című film és az abból kinövő internetes tartalmak már nemcsak a katolicizmust, hanem magát a kereszténységet vezették le Hórusz, Mithrasz, Dionüszosz és más istenségek állítólagos életrajzából. Ugyanaz a módszer, amelyet korábban egyes protestáns polemisták a katolicizmus ellen használtak, végül Krisztus születése, halála és feltámadása ellen fordult.

Ez logikus fejlemény. Ha elegendő a felületes hasonlóság, akkor nemcsak Mária-tiszteletből lehet Ízisz-kultuszt, hanem Krisztus feltámadásából is termékenységmítoszt, a keresztségből pogány mosakodást, az Eucharisztiából misztériumvallási lakomát, a Szentháromságból pedig bármely hármas isteni csoport másolatát készíteni.

Bart Ehrman, aki nem katolikus apologéta, hanem történeti-kritikai szemléletű, agnosztikus Újszövetség-kutató, külön is rámutatott: nem igaz az internetes mítoszcsomag azon gyakori tétele, hogy az ókor tele lett volna szűztől, nemi kapcsolat nélkül született istenemberekkel. A pogány csodás születésekben rendszerint isteni vagy emberi nemi kapcsolat szerepelt; ez nem azonos a keresztény szűzi fogantatás állításával.

 

II. ESETTANULMÁNY: MÁRIA ÉS ÍZISZ

 

11. Az ellenvetés legerősebb formája

A Mária–Ízisz elmélet legerősebb változata nem pusztán azt mondja, hogy mindkét esetben anya és gyermek látható. A komolyabb érv a következő elemeket kapcsolja össze:

• Ízisz és Hórusz kultusza széles körben elterjedt volt a Földközi-tenger térségében;
• Íziszt gyakran trónon ülve, gyermekét tartva vagy szoptatva ábrázolták;
• Mária egyes későbbi képei hasonló testtartást és kompozíciót alkalmaznak;
• mindkét alakhoz anyai oltalom, gyógyítás és közbenjáró szerep társult;
• Egyiptomban keresztény szentélyek olykor korábbi Ízisz-kultuszhelyek közelében működtek;
• az epheszoszi zsinat után Mária nyilvános tisztelete megerősödött egy olyan városban, amely korábban Artemisz kultuszáról volt híres;
• ezért feltételezhető, hogy a kereszténység a népszerű anyaistennői vallásosságot Mária alakjába olvasztotta.

Ez az ellenvetés több valós adatot tartalmaz. A kérdés az, hogy az adatok elbírják-e a belőlük levont következtetést.

 

12. A képi hasonlóság valós, de korlátozott

Sabrina Higgins részletes ikonográfiai vizsgálata nem tagadja az Ízisz és Mária szoptató ábrázolásai közötti hasonlóságot. Éppen ellenkezőleg: elismeri, hogy a kompozíciós párhuzam nyilvánvaló.

Vizsgálatának eredménye azonban lényegesen óvatosabb a népszerű eredetelméletnél.

A szoptató Ízisz képtípusa Egyiptomban és a Földközi-tenger térségében az időszámítás előtti 7. századtól a keresztény időszámítás 4. századáig dokumentálható. A vitathatatlanul Máriát szoptató anyaként ábrázoló egyiptomi képek viszont csak a 7. századtól jelennek meg biztosan. A hasonlóság tehát nem elegendő annak kijelentéséhez, hogy Ízisz kultuszát tudatosan Mária kultuszává alakították.

Ez az időrendi helyzet két dolgot mutat.

Egyrészt művészi közvetítés természetesen lehetséges. A későbbi keresztény művész használhatott olyan anya–gyermek kompozíciót, amelynek hosszú egyiptomi képi előtörténete volt.

Másrészt azonban a közvetlen kultikus folytonosság nem következik a képi formából. A keresztény művészeti típus biztos egyiptomi megjelenése és a klasszikus Ízisz-kultusz hanyatlása között jelentős idő telt el. Ha valamiféle képi emlékezet vagy formai hatás fennmaradt, az még mindig nem bizonyítja az istenség azonosságát.

 

13. Menúthisz: átvétel, alkalmazkodás vagy azonosság?

Az egyiptomi Menúthisz gyakran szerepel az Ízisz–Mária vagy Ízisz–keresztény szentkultusz kapcsolatának példájaként. A térségben működött Ízisz gyógyító és jósló szentélye, később pedig Kürosz és János keresztény szentélye, ahol gyógyulást és álombeli útmutatást kerestek.

A legerősebb történeti értelmezés itt valóban számolhat funkcionális alkalmazkodással. Egy keresztény szentély átvehette vagy keresztény környezetben folytathatta egy korábban ismert vallási szolgáltatás társadalmi szerepét: a betegek odamentek, ott aludtak, gyógyulást reméltek, és mennyei segítséget kerestek.

Higgins azonban rámutat:

• a helyszínek topográfiailag nem egyszerűen ugyanazon kultusz megszakítatlan folytatásai;
• a nevek hangzásbeli hasonlósága nem bizonyít kultuszátadást;
• a gyógyító funkció átvétele nem azonos Ízisz istennő keresztény továbbtiszteletével;
• és Kürosz, János vagy Mária keresztény értelmezését saját forrásaik és keresztény közegük határozta meg.

A történetileg legóvatosabb megfogalmazás tehát ez: bizonyos vallási funkciók és helyi elvárások átalakulhattak, de ebből nem következik a kultikus tárgy azonossága.

Egy korábbi kórház épületében működő iskola örökölheti az épületet, a helyszínt és még a közösségi szerep egy részét is. Ettől még nem válik kórházzá. A funkcionális folytonosság mindig pontosan meghatározandó: mi maradt fenn, mi változott meg, és milyen új jelentésrendszerbe került.

 

14. Mária tisztelete nem Egyiptomból induló egységes kultusz

Az „anyaistennő-elmélet” rendszerint egyetlen eredetpontot feltételez: a keresztények átvették Ízisz kultuszát, majd ezt Mária tiszteleteként terjesztették el.

A források ezzel szemben regionálisan változatos fejlődést mutatnak.

A Mária közbenjáró szerepéről szóló nagyszabású bizantinológiai kutatás Palesztina, Egyiptom, Konstantinápoly, Szíria, Antiochia, Örményország, Itália, Észak-Afrika és más területek szöveges, liturgikus, régészeti és képi anyagát vizsgálja. A kutatók kifejezetten hangsúlyozzák, hogy Mária tisztelete nem mindenütt ugyanabban az időben, nem ugyanabban a formában és nem ugyanazon helyi okokból alakult ki. Közös volt a bibliai és krisztológiai alap, de a vallási gyakorlat regionálisan különbözött.

Stephen J. Shoemaker kutatásai szerint a Mária elszenderüléséről szóló korai hagyományok nem vezethetők vissza egyetlen egyszerű őstípusra. Görög, szír, kopt, latin, etióp, grúz és más nyelvű elbeszélések sokasága maradt fenn, eltérő teológiai és eszkatológiai elképzelésekkel. A forrásanyag inkább több korai hagyomány egyidejű létezését mutatja, nem egyetlen, Egyiptomból kiinduló kultusz mechanikus terjedését.

Különösen fontos, hogy korai Mária-közbenjárási hagyományok Palesztinában is megjelennek, még az epheszoszi zsinat előtt. Ez nehezen egyeztethető össze azzal az egyszerű elmélettel, amely Mária tiszteletét kizárólag az egyiptomi Ízisz-kultusz keresztényesített változatának tekinti.

 

15. Az anya–gyermek kép nem vallási ujjlenyomat

Az anya, aki gyermekét ölében tartja, az emberi élet egyik legegyetemesebb képi témája. Nem valamely meghatározott vallás kizárólagos tulajdona.

Az anya–gyermek kompozícióból önmagában nem lehet megállapítani:

• hogy a gyermek isten-e;
• hogy az anya istennő-e;
• hogy mi a gyermek születésének története;
• hogy a kép termékenységet, királyi legitimációt, családi szeretetet vagy megtestesülést fejez-e ki;
• hogy az anya és a gyermek milyen viszonyban áll a végső istenséggel.

A kép vallási jelentését nem pusztán a testtartás, hanem az ábrázolt személyek története, a feliratok, a liturgikus környezet, a tanítás és a befogadó közösség értelmezése határozza meg.

Ízisz istennő, aki az egyiptomi mitológia isteni világához tartozik. Mária a kereszténység szerint emberi teremtmény, Izrael leánya, aki minden kegyelmét Istentől kapja. Ízisz önálló isteni hatalommal rendelkezik. Mária semmit sem tesz Istentől függetlenül. Hórusz egy egyiptomi isteni dinasztia tagja. Jézus a keresztény hit szerint a történelemben megtestesült örök Ige, aki nem Máriától kapta istenségét.

E különbségek nem mellékes részletek. Ezek határozzák meg a képek vallási jelentését.

 

16. Istenszülő nem azt jelenti, hogy istennő

Az egyik leggyakoribb félreértés az „Istenszülő” cím anyaistennői értelmezése.

A cím nem azt állítja, hogy:

• Mária az isteni természet forrása;
• Mária időben vagy okságilag megelőzi Istent;
• Mária hozta létre a Szentháromság második személyét;
• Mária maga isteni természetű;
• vagy Jézus istensége anyjától származik.

A cím azt állítja, hogy az, akit Mária emberi természete szerint megszült, nem egy külön emberi személy, hanem az örök Fiú személye. Mária nem „az istenség anyja”, hanem annak a személynek az anyja, aki Isten.

Az anya személyt szül, nem elvont természetet. Egy asszonyt joggal nevezünk a király anyjának akkor is, ha nem ő adta gyermekének a királyi méltóságot. Nem a királyság anyja, hanem annak a személynek az anyja, aki király.

Az epheszoszi zsinat központi kérdése ezért nem egy új istennő bevezetése volt, hanem Krisztus személyi egysége. Ha Mária csak egy önálló emberi személy anyja volna, akihez az Ige később társult, akkor Krisztus két személyre szakadna. Az „Istenszülő” cím a megtestesülés radikalizmusát védi: aki Máriától született, ugyanaz az isteni Fiú, aki öröktől fogva az Atyától születik.

A cím tehát elsősorban krisztológiai, nem Mária istenítésére szolgáló állítás.

 

17. Tisztelet és imádás

Az Ízisz–Mária azonosságtétel rendszerint feltételezi, hogy minden vallásos tisztelet szükségképpen imádás.

A katolikus teológia azonban lényegi különbséget tesz:

• az egyedül Istennek járó imádás;
• a szenteknek adott teremtményi tisztelet;
• valamint Mária egyedülálló, de továbbra is teremtménynek szóló tisztelete között.

A különbség nem puszta szóhasználat. A cselekedet tárgyára vonatkozik.

Istent mint teremtetlen végső célt, a lét és a kegyelem forrását imádjuk. A szentet azért tiszteljük, mert Isten kegyelme megmutatkozott benne. A szent nem a kegyelem forrása, hanem annak befogadója és eszköze.

Mária közbenjárása sem Krisztus közvetítésének párhuzamos vagy versengő alternatívája. Krisztus egyedülálló közvetítése abból fakad, hogy ő az egyetlen megtestesült Istenember és megváltó. A teremtményi közbenjárás ennek alárendelt részesedése. Amikor egy keresztény egy másik keresztényért imádkozik, nem veszi át Krisztus helyét. Krisztushoz tartozása teszi lehetővé, hogy imádkozzék.

Ugyanez az elv érvényesül a mennyei Egyház tagjainak közbenjárásában. A katolikus tanítás szerint Mária nem önálló istennőként oszt kegyelmeket, hanem Krisztus kegyelméből, Krisztushoz fordulva és Krisztus egyetlen közvetítésének alárendelten jár közben.

 

III. ESETTANULMÁNY: KARÁCSONY ÉS A LEGYŐZHETETLEN NAP

 

18. Az ellenvetés legerősebb formája

A karácsony pogány eredete mellett felhozott érv komolyabb változata így hangzik:

• a Biblia nem adja meg Jézus születésének napját;
• december 25. közel esik a téli napfordulóhoz;
• a római vallásban a Nap kultuszának jelentősége volt;
• a 4. századi római naptári anyag ugyanazon dátumhoz kapcsolja Krisztus születését és a „Legyőzhetetlen” születésnapját;
• a karácsony római elterjedése egybeesik a kereszténység birodalmi felemelkedésével;
• ezért valószínű, hogy az Egyház a népszerű napünnepet keresztény ünneppé változtatta.

Ez nem értelmetlen ellenvetés. A karácsonyi dátum eredetéről a komoly kutatásban is vita folyik. A hiba akkor kezdődik, amikor a lehetséges naptári vagy szimbolikus kölcsönhatást azonosítják a napisten továbbimádásával.

 

19. Mit bizonyít a 4. századi római naptár?

A 354-es római kronográfiai gyűjtemény egyik naptári rétege december 25-éhez kapcsol olyan bejegyzést, amelyet rendszerint a Legyőzhetetlen születésnapjaként értelmeznek. Ugyanez a gyűjtemény a keresztény naptári részben Krisztus betlehemi születését is december 25-re teszi.

Ez fontos adat, de önmagában nem válaszolja meg:

• melyik ünnepi dátum volt korábbi;
• hogy a két bejegyzés között közvetlen oksági kapcsolat állt-e fenn;
• hogy a keresztények a pogány ünnepet vették-e át;
• hogy a pogány ünnep kapott-e keresztény hatást;
• vagy hogy mindkettő a napforduló természetes szimbolikájából merített.

A puszta egybeesés nem dönti el az okság irányát.

 

20. A vallástörténeti helyettesítés elmélete

Az egyik klasszikus magyarázat szerint az Egyház december 25-ét azért választotta, hogy a Nap születésének ünnepét Krisztus születésének ünnepével váltsa fel.

Az elmélet mellett szól:

• a dátumazonosság;
• a késő ókori szoláris szimbolika;
• Krisztus és a világosság bibliai kapcsolata;
• valamint az, hogy a keresztények más esetekben is ellenünnepekkel és újraértelmezéssel szorítottak háttérbe korábbi kultuszokat.

A hipotézis ezért nem söpörhető le egyszerűen az asztalról.

Még ha teljesen igaz volna is, ebből azonban csak az következne, hogy az Egyház egy naptári időpontot és természetes szimbólumot Krisztusra vonatkoztatott. Nem következne, hogy Krisztust a római napistennel azonosították, vagy hogy a karácsonyi liturgia valójában Sol kultusza.

Egy ellenünnep nem azonos azzal a kultusszal, amelyet fel akar váltani. A győzelem napja nem azonos a legyőzött rendszer ünnepével pusztán azért, mert ugyanazon a napon tartják.

 

21. A számítási elmélet

A másik fő magyarázat szerint december 25. belső keresztény kronológiai számításból alakult ki.

Egyes korai keresztény kronográfiai hagyományok összekapcsolták Krisztus fogantatásának és halálának időpontját. Nyugaton március 25., keleten pedig április 6. szerepelt ilyen számításokban. A fogantatáshoz kilenc hónapot adva december 25., illetve január 6. adódott.

Thomas Talley részletesen kidolgozta ezt a magyarázatot, és rámutatott a március 25. – december 25., valamint az április 6. – január 6. közötti párhuzamra.

Ez nem bizonyítja, hogy minden keresztény közösség pontosan ugyanezen gondolatmenettel jutott a dátumhoz. Azt viszont bizonyítja, hogy létezett olyan belső keresztény kronológiai logika, amely december 25-ét pogány ünnep másolása nélkül is létrehozhatta.

 

22. Steven Hijmans kritikája

Steven Hijmans a Legyőzhetetlen Nap kultuszának kutatásában megkérdőjelezte azt a közkeletű állítást, hogy Aurelianus császár bizonyíthatóan december 25-én alapította volna meg Sol birodalmi születésünnepét, amelyet azután a keresztények egyszerűen átvettek.

Hijmans szerint nincs szilárd bizonyíték arra, hogy a december 25-i római napünnep biztosan korábbi volna a keresztény karácsonynál. A Nap régebbi és fontosabb római ünnepei más dátumokhoz kapcsolódtak. A 354-es naptár decemberi bejegyzése nem bizonyítja, hogy az ünnepet Aurelianus vezette be, és még kevésbé bizonyítja automatikusan, hogy a keresztény dátum abból származik.

Hijmans nem tagadja a szoláris és keresztény szimbolika kölcsönhatását. Inkább azt utasítja el, hogy a történeti irányt bizonyíték nélkül előre eldöntsük.

 

23. C. P. E. Nothaft árnyaltabb összegzése

C. P. E. Nothaft a kutatás újabb fejleményeit áttekintve arra figyelmeztetett, hogy a két magyarázatot nem szükséges minden ponton kizáró alternatívaként kezelni.

Lehetséges, hogy:

• a dátum belső keresztény számításból alakult ki;
• ugyanakkor a római szoláris környezet elősegítette elfogadását;
• a keresztények tudatosan felhasználták a napforduló és a világosság szimbolikáját;
• és a két vallási rendszer kölcsönösen versengett ugyanazon kulturális térben.

A jelenlegi forrásanyag nem teszi lehetővé, hogy minden részletet teljes bizonyossággal rekonstruáljunk. A kutatás ezért nem igazolja sem a leegyszerűsítő „a karácsony bizonyítottan Sol ünnepének másolata”, sem a „semmiféle pogány környezeti hatás nem képzelhető el” állítást.

A történetileg felelős következtetés a kettő között helyezkedik el.

 

24. A napforduló szimbolikája nem szükségképpen napimádás

A kereszténység nem azért használhatja a világosság és a Nap képét, mert titokban Solt imádja. A képek bibliai alapjai önmagukban is nyilvánvalók:

• Krisztus „a világ világossága”;
• Zakariás éneke a magasságból felkelő Naphoz hasonló látogatásról beszél;
• Malakiás az igazság Napjáról ír;
• a Jelenések könyvében Krisztus arca úgy ragyog, mint a Nap.

A természetes Nap Isten teremtménye. Fénye alkalmas jelkép a teremtetlen isteni világosság kifejezésére. A jelkép használata nem azonos a jelképező természeti tárgy istenítésével.

A döntő különbség:

• a pogány napkultusz a Naphoz vagy annak megszemélyesített istenségéhez fordul;
• a keresztény ünnep a Nap teremtőjét és a megtestesült Igét ünnepli;
• a természetes fény Krisztusra utaló hasonlattá válik, nem Krisztus helyettesítőjévé.

Még a tudatos naptári kiszorítás elmélete esetén is keresztény újraértelmezésről, nem rejtett kultikus azonosságról beszélnénk.

 

25. Mit állít és mit nem állít a karácsony ünnepe?

A karácsony liturgikus dátuma nem dogmatikai kijelentés arról, hogy történeti bizonyossággal ismerjük Jézus születésének napját. A keresztény hit tárgya az, hogy az Ige valóban testté lett és megszületett; nem az, hogy a polgári naptár mely napján történt az esemény.

Ezért még az sem ingatná meg a megtestesülés tanát, ha december 25. kiválasztásában részben napfordulós, missziós vagy kultúraváltó szempontok játszottak volna szerepet.

A naptári forma története és az ünnep hittartalma két külön kérdés.