A Magyar-féle kormányban nem bízom, a Fidesz-rezsimet rühellem

Több mint egy hete tartózkodunk ideiglenesen Magyarországon az Iveco javítása miatt. Eleinte még idegesítettem magam azon, hogy miért nem működnek normálisan a dolgok, aztán elengedtem. Zsuzsival megbeszéltük, hogy akkor most „nyaralunk”, és nem őröljük tovább magunkat azon, ami nem rajtunk múlik.

Így most van időm beszélgetni az emberekkel. Lemerültem a magyar vidék mélységeibe, a szegénységbe, a kilátástalanságba, a fásultságba és az évtizedek alatt felhalmozódott dühbe. Csak hallgatom, hogyan rombolta le az elmúlt harminchat év politikai és gazdasági döntéshozóinak sora a magyar emberek hitét, bizalmát és álmait.

És ez nem kizárólag az elmúlt tizenhat év Fidesz-rezsimjének a bűne. Ehhez kellett minden korábbi kormány is, amely a rendszerváltás után a „szocialista tábor legvidámabb barakkjából” létrehozta az Európai Unió egyik legrosszabb hangulatú, legszegényebb és legkorruptabb országát.

Jelenleg Tolna megyében vagyunk. Leginkább a saját korosztályommal beszélgetek, azokkal, akiket talán a legtöbbször csaptak be, a legtöbbször használtak ki, és akik mára a legkevésbé bíznak bármilyen változásban. Először persze megkapom, hogy nekem könnyű, mert Ausztriában élek. Aztán, ha túljutunk az irigységen és a bizalmatlanságon, lassan megnyílnak az emberek.

Mesélni kezdenek arról, milyen volt valaha a falujuk vagy a községük. Működő üzemekről, termelőszövetkezetekről, háztájiról, helyben elérhető munkáról, normálisabb egészségügyi ellátásról, iskolákról és közösségekről. Egy egykor élő vidékről.

És ezek az emberek nem a változás ellen beszélnek, nem a régi rendszert akarják vissza. Arról beszélnek, hogyan lopták szét a falujukat, a községüket, majd végül az egész életüket. Minden következmény nélkül. Arról, hogyan használták ki a naivitásukat és a bizalmukat bankok, multik, vállalkozók és politikusok, miközben a mindenkori hatalom megteremtette hozzá azt a gazdasági és törvényi hátteret, amelyben mindezt büntetlenül meg lehetett tenni.

Törvényesen.

Mert ebben az országban a legnagyobb rablásokat többnyire törvényesen követték el.

Oldalakat tudnék írni arról a fájdalomról, amelyet ezek az emberek magukban hordoznak. Olyan élethelyzetekbe kényszerítették őket, amelyekbe fizikailag és lelkileg is belerokkantak. Elvesztették a munkájukat, az otthonukat, a biztonságukat, sokszor a családjukat is. De a legfontosabbat veszítették el: a hitüket abban, hogy bárminek lehet következménye.

És nem, azok az emberek, akikkel itt beszélgetek, nem bíznak egy Magyar Péter vezette kormányban sem. Ahogy én sem. Nem azért, mert vissza akarják kapni Orbán Viktort, és nem azért, mert szeretik a Fideszt, hanem azért, mert túl sokszor verték már át, alázták meg és használták ki őket ahhoz, hogy újra feltétel nélkül higgyenek bárkiben.

Nem látnak vezetőszáron egyetlen politikust, bankárt vagy gazdasági vezetőt sem azok közül, akiknek közük volt az elmúlt harminchat év gátlástalan fosztogatásához. Nem látnak valódi elszámoltatást, nem látnak következményeket. Azt látják, hogy új emberek kerülhetnek ugyan a régi székekbe, de a hatalom működése ettől még nem feltétlenül változik meg. A sógor, a koma és a hűséges ember továbbra is könnyebben kerülhet pozícióba, mint az, aki ért ahhoz, amit csinál. A szakértelemnél pedig továbbra is többet érhet a megfelelően hosszú és nedves nyelv.

Nem változott meg érdemben a gyülekezési jog helyzete, nem tűnt el a „rabszolgatörvény”, viszont születtek olyan törvények és hatalmi megoldások, amelyek biztosítják, hogy a jelenlegi hatalomnak lehetőleg ne legyen valódi, erős és önálló ellenzéke.

Ezért nem bízom automatikusan egy Magyar-féle kormányban sem.

A Fidesz-rezsimet viszont nem egyszerűen nem szeretem. Rühellem. Rühellem, amit az országgal tett, ahogyan embereket egymás ellen fordított, ahogyan a lopást kormányzássá, a hazugságot kommunikációvá, a félelmet pedig politikai eszközzé tette.

És igen, sokszor megkapom, hogy könnyen beszélek Ausztriából, és nem látom reálisan a magyar helyzetet. Én viszont azt tapasztalom, hogy gyakran éppen a kritikusaim élnek bekötött szemmel. Nem azért, mert buták, hanem mert túlságosan fájdalmas lenne szembenézni azzal, mi történt ezzel az országgal.

Magyarország végtelenül pazarló ország lett. Elpazarolta az iparát, a vidéket, a tehetségeit, a fiataljait, és elpazarolta a legnagyobb értékét is: a magyar emberek hitét.

Mert ebben az országban még mindig túl gyakran azt kapja válaszul az, aki szólni mer:

„El lehet innen menni, ha nem tetszik!”

Sokan elmentek.

Mi is.

De attól még látjuk, mi történik itthon. Talán néha tisztábban is, mint azok, akik már annyira hozzászoktak a reménytelenséghez, hogy normálisnak hiszik.

A fotó mesterséges, az írás nem :)

 

 

 

Végre valaki leírta amit én is gondolok és érzek......

Már nagyon hosszú évek, évtizedek óta!

 

......és valójában ezért nem vagyok sem "Fidernyák„, sem "Tiszernyák„' sem semmilyen "nyák„!

Egy biztos, ezt az országot tönkretették....

Családokat, batátokat, közösségeket szaggattak szét az elmúlt évtizedek...