AMIRŐL JEHOVA TANÚI NEM SZIVESEN BESZÉLNEK

 

Amit a héber bibliáról illene tudni:

 

 

 

A mai héber szöveget maszoréta szövegnek (textus masoreticus, rövidítése: TM) nevezzük. Ez a Kr. u. 1. század végére, 2. század elejére vezethető vissza, amikor a rabbinikus körök felülvizsgálták és egységesítették az addigi szövegváltozatokat. A maszoréták (= hagyományozók) azután a 6. és a 10. század között magánhangzó- és hangsúlyjelekkel látták el a szöveget (a héber ábécé ugyanis csak mássalhangzókat tartalmaz), és a lehető legaprólékosabban kidolgozták a másolás szabályait. Munkájuk végeztével megsemmisítették azokat a kéziratokat, amelyekből dolgoztak, hogy ne terjedhessenek el újból eltérő szövegek. Ezért a maszoréta szövegről csak a 9-10. századból maradtak fenn a legkorábbi kéziratok. Közülük a legnevezetesebbek a Kairói kódex (895, csak a Nebiimet tartalmazza), az Aleppoi Kódex (930 körül, ez az alapja a mai héber bibliakiadásoknak) és a Szentpétervári (Leningrá- di) kódex 1009-ből (ez a mai keresztény bibliakiadások alapszövege). Ugyanakkor a legtöbb kézirat és fordítás, amely a Kr. u. 2. századtól kezdve készült, lényegében a TM-t követi. Arról, hogy milyen formában létezett a héber szöveg az 1. század végi recenzió előtt, ma három forrásból kaphatunk képet. 1. Csak közvetett, de annál jelentősebb tanúnk a Hetvenes fordítás. A Kr. e. 3-2. századi fordítók több helyen nem a ma ismert héber szövegből készítették el a görög változatot. Ennek legfeltűnőbb példája Jeremiás könyve: a LXX mintegy 2800 szóval rövidebb szöveget tartalmaz, mint a TM, és a könyv beosztása is különbözik a TM-tól. 2. A szamaritánusok által használt Pentateuchus csak középkori kéziratokban maradt fenn, de szövegük visszavezethető a Kr. e. 4-2. századra. Ahol a TM-tól eltér, ott vagy a LXX szövegváltozatát tartalmazza, vagy abból adódik, hogy igyekeznek igazolni a Garizim hegyi kultusz létjogosultságát. 3. A qumráni és a maszadai kéziratokban csaknem minden ószövetségi könyvből találunk kisebbnagyobb részleteket. E részletek együtt az Ószövetségnek csak kb. tíz százalékát teszik ki. A töredé- kek vegyes képet mutatnak: egyes szövegek árnyalatnyi eltéréssel megegyeznek a TM-szal (pld. Izajás), mások viszont a LXX szövegformáját képviselik.

 

Sokan hivatkoznak Origenész Hexaplájára, mint a héber kéziratok eredeti formájának megorzojére.

Azt viszont csak kevesen tudják, hogy:

 

Origenes nagy kritikai művét teljes egészében sohasem másolták le, a vállalkozás eredeti kéziratai a nagy palesztinai caesareai könyvtárba kerültek, ahol Szent Jeromos a Hexaplát még felhasználta, de a Tetraplát valószínűleg nem ismerte. Az Origenes-féle LXX szöveget egymagában, a kritikai jelekkel együtt, Pamphilos vértanú († 309), a nagy caesareai könyvtár alapítója és tanítványa, Eusebios, caesareai püspök († 340 k.) adta ki. Ezt az origenesi szöveget hexaplarisnak (bár néha tetraplaris szöveggel van dolgunk), az ókorban Eusebios-félének mondották, szemben a régi LXX szöveggel, a koinéval. Origenes eredeti műve a nagy könyvtárral együtt a VII. században a lángok martaléka lett.