A vádirat csapdája

Kritika Karlheinz Deschner Kriminalgeschichte des Christentums című művéről

 

Karlheinz Deschner óriási munkát végzett. Ezt tagadni fölösleges volna, és igazságtalan is. Tízkötetes Kriminalgeschichte des Christentums című vállalkozása nem egy délutáni publicisztikai roham, nem néhány kávéházi antiklerikális szellemesség felfújt változata, hanem évtizedeken át épített, hatalmas anyagot mozgató, stilárisan erős, a német nyelvterületen különösen nagy hatású egyházkritikai monumentum. Aki ezt egyszerűen „butaságnak” vagy „rágalomnak” nevezi, az nem érti, miért volt képes Deschner ilyen sok olvasót megszólítani.

De éppen ezért kell komolyan bírálni. A gyenge röpiratot elég félretenni. A nagy hatású, forrásokkal, jegyzetekkel, történeti anyaggal fölszerelt vádirat viszont veszélyesebb: nem azért, mert minden állítása hamis, hanem mert az igaz, félig igaz, vitatható és túlértelmezett állításokat egyetlen nagy erkölcsi gépezetbe illeszti. Ez a gépezet aztán nem egyszerűen történelmet mond el, hanem ítéletet hirdet. Nem azt mondja: íme, konkrét korszakokban, konkrét intézményekben, konkrét szereplők által elkövetett konkrét bűnök. Hanem azt sugallja: íme, ez a kereszténység valódi arca.

Ez a különbség döntő. Egy történész vizsgálhatja az erőszakot, a hamisítást, az inkvizíciót, a pápai hatalmi politikát, az eretneküldözést, a keresztes hadjáratok borzalmait, a keresztény antijudaizmust, a boszorkányüldözést, a konkviszta vallási legitimációját vagy a modern kori egyházi intézmények visszaéléseit. Mindez legitim tárgy. Sőt: szükséges tárgy. A kereszténység történetét nem lehet kizárólag szentekkel, katedrálisokkal, karitásszal, egyetemalapításokkal és teológiai finomságokkal elbeszélni. Az apologetikus egyháztörténet valóban sokáig elhallgatott, megszelídített vagy teológiai eufemizmusok mögé rejtett nagyon is világi bűnöket. Ezzel szemben szükség van kritikai történetírásra.

De a kritikai történetírás nem azonos a fordított apologetikával. Nem az a feladata, hogy a régi „minden szent” helyére odaírja: „minden bűnös”. Nem az a feladata, hogy a hagiográfiából vádiratot készítsen, majd a vádiratot történettudományként adja el. Deschner legfőbb problémája pontosan ez: nem egyszerűen a kereszténység történetének bűneit írja meg, hanem a kereszténység történetét írja át bűntörténetté.

 

1. A cím már ítélet

A Kriminalgeschichte des Christentums cím nem semleges tárgymegjelölés. Nem azt mondja: „bűnök a kereszténység történetében”. Nem azt: „erőszak és hatalom az egyháztörténetben”. Nem azt: „a keresztény intézmények történeti visszaélései”. A cím ennél többet állít. A kereszténység történetét mint kriminalitástörténetet jelöli meg. Már a cím megadja a verdiktet, mielőtt a bizonyítás elkezdődne.

Ez nem apró retorikai részlet. A történetírásban a tárgykijelölés fél értelmezés. Ha valaki „a reneszánsz pápaság politikai gazdaságtanáról” ír, akkor az olvasó intézményeket, patronázst, diplomáciát, hivatalokat, pénzmozgásokat, családi hálókat vár. Ha valaki „a kereszténység kriminalitástörténetéről” ír, akkor a tárgy már eleve morális-jogi keretbe kerül. A bűn nem egy vizsgált dimenzió, hanem a szervezőelv.

Deschner védelmére szokás mondani, hogy ő nem titkolja a szempontját. Ez igaz. Nyíltan vállalja, hogy nem a pozitívumokról ír. Nem akarja elbeszélni, „mire volt jó” a kereszténység. Az ő feladata szerinte az, hogy a másik oldalt, az elhallgatott oldalt mutassa meg. Ezzel önmagában még nem volna baj. Egy részleges történeti perspektíva legitim lehet. Lehet írni a pápaság fiskális történetéről, az erőszak történetéről, a cenzúra történetéről, a vallási kényszer történetéről. De akkor tudni kell: ez részperspektíva. Nem „az egész” igazsága.

Deschnernél azonban a részperspektíva állandóan úgy viselkedik, mintha ő volna az igazi egész. Ő nem egyszerűen kiegészíti az egyházi önelbeszélést; ő le akarja leplezni mint hazugságot. Nem egyszerűen azt mondja: „van itt egy sötét oldal is”. Hanem azt: „ez a valódi oldal”. A sötétség nála nem árnyék, hanem lényeg.

 

2. A konkrét bűnök léteznek, de a közös nevező nem magától értetődő

Deschner könyvei olyan témákat tárgyalnak, amelyeket nem lehet félresöpörni. A keresztény intézmények és vezetők történetében valóban vannak súlyos bűnök. Voltak erőszakos térítések, vallási kényszerek, politikai gyilkosságok, jogi diszkriminációk, antiszemita uszítások, eretneküldözések, hatalmi intrikák, korrupciós rendszerek, háborús legitimációk, dokumentumhamisítások, vallási csalások és emberi szenvedést tömegessé tevő intézményes döntések. Ezeket nem menti az, hogy „a kor ilyen volt”. A kontextualizálás nem felmentés.

De az oksági kérdést nem lehet megspórolni. Mi köti össze ezeket az eseményeket? Deschner válasza hajlamos erre: a kereszténység. A pontosabb történeti válasz gyakran ez volna: hatalom, intézményes önfenntartás, vagyon, jogi monopolhelyzet, csoportlojalitás, politikai verseny, félelem, bürokratikus önigazolás, szimbolikus rend, társadalmi kontroll, háborús államépítés — és mindez sokszor keresztény nyelvvel, keresztény intézményekkel, keresztény legitimációval összefonódva.

Ez nem ugyanaz. A kereszténység lehet releváns magyarázó tényező, de nem lehet automatikus végmagyarázat. Egy pápai hadjáratban a keresztény teológiai legitimáció lényeges. Egy eretnekperben az igazhitűség fogalma lényeges. Egy kolostori birtokpolitika elemzésénél az egyházi jog és a szent intézményi státusz lényeges. Egy antiszemita prédikációnál a keresztény antijudaizmus lényeges. De ezekből nem következik, hogy a kereszténység mint egész egyetlen bűntermelő szubsztancia volna.

Ez az esszencializálás a történeti gondolkodás ellensége. Ha valaki „a zsidóság bűntörténetét” írná meg úgy, hogy a világtörténelem zsidó szereplőkhöz köthető visszaéléseiből levezetné „a zsidóság lényegét”, azt joggal neveznénk antiszemita konstrukciónak. Nem azért, mert zsidó szereplők bűneit tilos kutatni, hanem mert a módszer kollektív esszenciát gyárt elszórt, heterogén történeti esetekből. Ugyanez a módszertani probléma áll fenn, ha valaki „a kereszténységet”, „az iszlámot”, „a Nyugatot”, „a németeket”, „a franciákat”, „az ateizmust” vagy „a modernitást” kezeli egyetlen morális személyként.

A történész feladata nem az, hogy egy több évszázados, belsőleg plurális, intézményileg változó, kulturálisan sokféle tradícióról végítéletet mondjon. A történész feladata az, hogy rekonstruáljon, megkülönböztessen, magyarázzon. Ha ítél is, az ítéletnek a rekonstrukcióból kell kinőnie, nem fordítva.

 

3. A kritikus egyháztörténet nem Deschner találmánya

Deschner önelbeszélésében fontos szerepet játszik az a gondolat, hogy ő a hivatalos, apologetikus, félig hagiografikus egyháztörténet elhallgatott oldalát mondja ki. Ebben van igazság. A felekezeti történetírás sokáig valóban erősen önigazoló volt. A szentség, az intézményi folytonosság, a kultúraőrzés és a civilizációs teljesítmény hangsúlyozása mellett sok bűn háttérbe szorult. A keresztény önelbeszélés gyakran túl jó véleménnyel volt saját múltjáról.

De ebből nem következik, hogy Deschner mindent elsőként vagy egyedül látott volna meg. A modern történettudományban régóta létezik kritikus egyháztörténet, bibliakritika, forráskritikus patrisztika, késő antik vallástörténet, kereszteshadjárat-kutatás, inkvizíciókutatás, reformációtörténet, társadalomtörténet, jogtörténet, felekezettörténet. Ezek nem mind apologetikusak, és nem mind egyházi önvédelemként működnek. A szekuláris akadémiai történetírás különösen nem azonos az egyházi hagiográfiával.

Ezért félrevezető az a kettős séma, amely Deschnernél gyakran érezhető: egyházi/akadémiai főáram = elhallgatás; kívülálló antiklerikális szerző = igazság. A valóság bonyolultabb. Egy katolikus vagy protestáns egyháztörténész is végezhet forráskritikus munkát. Egy szekuláris történész is lehet ideológiailag elfogult. Egy antiklerikális szerző is lehet forrásgazdag és mégis torzító. A kérdés nem az, hogy a szerző melyik táborhoz tartozik, hanem hogy hogyan bánik a forrásokkal, az ellenérvekkel, az alternatív magyarázatokkal és saját előfeltevéseivel.

A történeti igazság nem attól lesz igaz, hogy az egyház ellen szól. És nem attól lesz hamis, hogy egy teológiai fakultásról érkezik. Ez a minimális tudományos tisztesség.

 

4. A forrásgazdagság nem azonos a forráskritikával

Deschner lenyűgöző apparátussal dolgozik. Az olvasó gyakran úgy érzi, hogy egy emberfeletti olvasottságú szerző vezeti végig a bűnök, pápák, püspökök, császárok, eretnekek, mártírok és háborúk végtelen folyosóján. A jegyzetek, idézetek, nevek és epizódok tömege tekintélyt sugall. De a történészi minőséget nem az idézetek mennyisége dönti el.

A forráskritika nem idézethalmozás. A forráskritika kérdez. Ki írta a forrást? Mikor? Milyen műfajban? Milyen intézményi helyzetben? Kinek? Milyen céllal? Ellenséges vagy apologetikus forrásról van szó? Normatív szöveg vagy tényleges gyakorlat tanúja? Jogszabály vagy végrehajtott intézkedés? Egyedi eset vagy általános minta? Kortárs beszámoló vagy későbbi legenda? Retorikai toposz vagy dokumentált esemény?

Deschnernél a kritikusok visszatérő kifogása, hogy a források gyakran a vádirat logikájának rendelődnek alá. Az antiklerikális narratívába illő adatok nagyobb bizalmat kapnak, mint amennyit egy óvatos történész adna nekik. A gyanús egyházi önigazolással szemben Deschner jogosan szkeptikus; de mintha kevésbé volna szkeptikus azokkal a forrásokkal szemben, amelyek a vádat erősítik. Ez az aszimmetrikus szkepszis a polemikus történetírás egyik fő betegsége.

Nem az a baj, hogy Deschner használ másodlagos irodalmat. Egy ekkora ívű műnél lehetetlen minden korszakban primer kutatónak lenni. A baj az, ha a másodlagos irodalom szelektív tára nem vitára, hanem bizonyításra szolgál. A történész a forrásokkal birkózik; az ügyész bizonyítékokat gyűjt. Deschner sokszor az utóbbihoz áll közelebb.

 

5. A kontextus nem mentegetés

Deschner módszerének egyik vonzereje, hogy nem hagyja az olvasót megnyugodni. Nem engedi, hogy a vért „korabeli viszonyoknak”, a kényszert „missziónak”, a politikai gyilkosságot „államérdeknek”, az anyagi kapzsiságot „egyházi szükségletnek”, a gyűlöletet „teológiai vitának” nevezzük. Ez az erőssége. Rákényszerít a morális látásra.

De a morális látás nem helyettesítheti a történeti magyarázatot. A kontextus feltárása nem ugyanaz, mint a bűn mentegetése. Ha azt mondjuk, hogy a késő antik vallási konfliktusokat a császári állam szerkezete, a városi elitverseny, a jogi státuszok változása, a közrend problémája és a teológiai identitás politikai funkciója együtt formálta, akkor nem mentegetjük az erőszakot. Csak megpróbáljuk megérteni, hogyan működött.

Deschnernél a magyarázat gyakran túl rövid. A gonoszság, képmutatás, hatalomvágy, pénzéhség, fanatizmus és klerikális cinizmus sok mindent elintéz. De a történésznek nem elég azt mondani, hogy az emberek rosszak. A történésznek azt kell megmutatnia, milyen intézményi helyzetekben, milyen szabályok mellett, milyen érdekstruktúrákban, milyen nyelvi és jogi keretekben vált bizonyos erőszak lehetségessé, igazolhatóvá vagy rendszeressé.

A puszta leleplezés gyakran analitikailag szegény. „A püspök kapzsi volt.” Lehet. De ez még nem magyarázza meg az egyházi birtokrendszer működését. „A pápa hatalomra tört.” Lehet. De ez még nem magyarázza meg a pápai monarchia intézményes kialakulását. „A keresztesek vérengző fanatikusok voltak.” Némelyek igen. De ez még nem magyarázza meg a keresztes mozgalom társadalmi, jogi, üdvösségtani, lovagi és gazdasági feltételeit.

Aki csak bűnt lát, az sokszor nem lát rendszert. Aki csak képmutatást lát, az nem látja az intézményi racionalitást. Aki csak „kereszténységet” lát közös nevezőként, az nem lát államot, hadsereget, földbirtokot, öröklést, adóztatást, presztízst, írásbeliséget, jogot, városi konfliktust, családi stratégiát. A történésznek ezekkel is dolga van.

 

6. A moralizáló nyelv nem ártatlan

Deschner nagy író. Ez nem mellékes. A rossz író unalmasan téved; a jó író emlékezetesen. Deschner mondatai ütnek. Sarkosak, gúnyosak, sokszor kegyetlenül találóak. Aki egyszer ráérez a ritmusára, könnyen magával sodródik.

De a történetírásban a stílus módszertani kérdés. A nyelv nem egyszerűen csomagolja az érveket; irányítja az olvasást. Ha egy szerző folyamatosan vádirati, szarkasztikus, vérrel telített, felháborodott nyelven beszél, akkor az olvasó nem pusztán információkat kap, hanem érzelmi útvonalat is. Deschner nyelve nem engedi, hogy az olvasó habozzon. Előre megadja a helyes erkölcsi reakciót.

Ez a publicisztikában lehet erény. A történetírásban veszély. A történésznek tudnia kell keményen nevezni a dolgokat: mészárlás, üldözés, jogfosztás, konfiskáció, kényszer, hamisítás, propaganda, büntető erőszak. Ezek használhatók pontosan. De a történésznek nem kell minden bekezdésben dobpergést vernie a vádlott mögött. Nem az a dolga, hogy atrocity-propaganda nyelven fenntartsa az olvasó erkölcsi vérnyomását.

A moralizáló nyelv egyik baja, hogy eltünteti a fokozatokat. Ha minden „vérnyom”, „bűn”, „képmutatás”, „terror”, „irtás”, „őrület”, „sátáni”, „kriminális”, akkor a különbségek elmosódnak. Egy hamisított oklevél, egy teológiai rágalom, egy vagyonelkobzás, egy politikai gyilkosság, egy hadjárat és egy népirtás nem ugyanaz a történeti jelenség, még ha mindegyik lehet erkölcsileg elítélendő. A történész feladata nem az, hogy egyetlen vörös festékbe mártsa őket.

A túlhevített nyelv végül paradox módon érzéketlenné tesz. Ha minden botrány, semmi sem botrány. Ha minden végítélet, az ítélet elveszti súlyát.

 

7. Az „egész kereszténység” mint vádlott: történetietlen absztrakció

Deschner művének egyik legnagyobb problémája az, hogy vádlottja túl nagy. „A kereszténység” nem történeti személy. Nem ülhet a vádlottak padján úgy, mint egy konkrét püspök, pápa, császár, zsinat, szerzetesrend, inkvizíciós hivatal, hadsereg vagy városi tanács. A kereszténység kétezer éves, soknyelvű, belsőleg konfliktusos, intézményileg széttartó, földrajzilag kiterjedt, társadalmilag sokrétegű hagyomány. Ortodoxok, katolikusok, protestánsok, eretneknek bélyegzettek, szerzetesek, laikusok, parasztok, uralkodók, teológusok, városi tömegek, misszionáriusok, ellenzéki reformerek, pacifisták, misztikusok, államegyházi bürokraták: mindez együtt sem alkot egyszerű morális alanyt.

A történész dolgozhat nagy kategóriákkal, de nem szabad elfelejtenie, hogy ezek analitikus eszközök, nem metafizikai lények. „A kereszténység” nem cselekszik; emberek és intézmények cselekszenek keresztény fogalmak, keresztény legitimációk, keresztény identitások és keresztény szervezeti keretek között. A különbség óriási.

Ha a kereszténység nevében gyilkolnak, akkor a kereszténység történeti szerepét vizsgálni kell. Ha egyházi intézmények védenek visszaéléseket, akkor az egyházi struktúrát vizsgálni kell. Ha teológiai tanítás legitimál erőszakot, akkor a tanítást vizsgálni kell. De ebből nem következik, hogy „a kereszténység” mint egész bűnöző volna. Az ilyen állítás nem történészi, hanem metaforikus-ideológiai.

A jó történész szétbontja a vádlottat. Ki döntött? Milyen jogalapon? Milyen ellenállás volt? Ki profitált? Ki ellenezte? Milyen alternatív keresztény álláspontok léteztek? Melyik korszakban? Melyik régióban? Milyen intézményi viszonyok között? Deschner gyakran éppen ezt a szétbontást gyengíti: a különböző eseteket a bűntörténet nagy folyamatába húzza be.

 

8. A folytonosság kísértése

Deschner egyik legerősebb narratív mozdulata a folytonosságteremtés. Az események nála nem csak egymás után következnek, hanem ugyanannak a mély mintázatnak a bizonyítékaivá válnak. Konstantin, Athanasius, Ambrosius, a középkori pápák, a keresztes hadjáratok, az inkvizíció, a konkviszta, a modern pápai politika: mind ugyanabba a hosszú véráramba kerül.

A folytonosság azonban nem magától értetődő. Bizonyítani kell. Nem elég, hogy két korszakban erőszak történt, és mindkettőben jelen volt keresztény legitimáció. A történésznek meg kell mutatnia az intézményi, fogalmi, jogi, rituális, politikai és társadalmi átviteli mechanizmusokat. Mi öröklődött? Mi változott? Mi szakadt meg? Mi jelent meg újként? Mit jelentett ugyanaz a szó más korszakban? Hogyan viszonyult egymáshoz teológiai norma és politikai gyakorlat?

Deschner gyakran úgy ír, mintha a folytonosság evidens volna. Pedig a történelemben a hasonlóság nem azonos az azonossággal. Az erőszak sok korszakban visszatér, de nem mindig ugyanaz az erőszak. A vallási nyelv sokszor legitimál hatalmat, de nem mindig ugyanúgy. A keresztény intézmények sokszor részei a politikai rendnek, de más egy késő antik császári rendelet, más egy 12. századi pápai bullarendszer, más egy 16. századi felekezeti állam, és más egy 20. századi konkordátumpolitika.

Aki mindenben ugyanazt látja, nem mélyebben lát, hanem kevesebbet különböztet meg.

 

9. A fordított apologetika

A keresztény apologetika klasszikus hibája az, hogy a pozitív példákból akarja levezetni az egész tradíció szentségét. Szentek, karitász, kultúra, művészet, egyetemek, kórházak, lelki mélység, civilizáció. Mindez valós lehet, mégsem bizonyítja, hogy „a kereszténység” mint egész szent.

Deschner fordított hibája az, hogy a negatív példákból akarja levezetni az egész tradíció bűnösségét. Háborúk, hamisítások, üldözések, vérengzések, intrikák, dogmatikus erőszak, korrupció. Mindez valós lehet, mégsem bizonyítja, hogy „a kereszténység” mint egész bűn.

Mindkét módszer válogat. Mindkettő igaz eseményeket használhat. Mindkettő képes hatni. És mindkettő történetietlen, ha az egyedi eseményekből kollektív lényegítéletet gyárt.

A hagiográfia és a kriminalizáló pamflet rokonok. Ellenségeknek látszanak, de ugyanabban a családban élnek: mindkettő szereti az erkölcsi totalitást, mindkettő szereti a nagy narratívát, mindkettő szereti az előre megírt végkövetkeztetést. Az egyik glóriát rajzol, a másik vádiratot. A történésznek egyik sem lehet elég.

 

10. Deschner mint kompilátor

Deschner nem elsődlegesen levéltári szakmonográfiák szerzője. Nem egyetlen korszak specialistája, nem egyetlen forráscsoport filológusa, nem egy régió szociális hálóinak aprólékos rekonstruktőre. Ő nagyívű kompilátor. Olvas, összegyűjt, idéz, rendez, támad. Ebben hatalmas ereje van. De ez egyben határa is.

A kompiláció nem megvetendő műfaj. Nagy szintézisek gyakran kompilatívak. De jó szintézist csak akkor kapunk, ha a szerző világosan elválasztja a biztos tényt, a vitatott rekonstrukciót, a szakirodalmi álláspontot, a saját értelmezést és a retorikai ítéletet. Deschnernél ez a határ gyakran elmosódik. Az idézett szakirodalom a vádirat szereplőjévé válik. A forrás nem egyszerűen tanú, hanem ügyészi tanú.

Ezért Deschnert nem szabad végforrásként olvasni. Használható kiindulópontként: milyen témákat érdemes ellenőrizni? Milyen kényelmetlen kérdéseket kell feltenni? Hol lehet apologetikus elhallgatás? De nem elég azt mondani: „Deschner megírta.” Meg kell nézni: mire hivatkozik? Az idézet pontos? A forrás műfaja megfelelő? A szakirodalom mai állása mit mond? Van ellenforrás? Van alternatív magyarázat? Az esemény tipikus vagy kivételes? A számok ellenőrizhetők? A későbbi legenda és a kortárs bizonyíték el van különítve?

Aki Deschnert kritikai apparátus nélkül olvassa, könnyen abban a helyzetben találja magát, mint az apologéta, akit bírál: azt hiszi el, ami világnézetileg kényelmes.

 

11. A szekuláris kritika jelentősége

Deschner bírálatát nem lehet azzal lesöpörni, hogy „persze, az egyház védi magát”. Valóban vannak egyházi kötődésű kritikák, amelyekben működhet intézményi önvédelem. Ezt sem szabad naivan figyelmen kívül hagyni. De a Deschnerrel szembeni legfontosabb kifogások nem csak egyházi oldalról jönnek. Szekuláris, humanista, valláskritikus szerzők is megfogalmazták, hogy nála túl sok a vádirati szerkezet, túl kevés az elemzés, túl erős a morális totalizálás, túl sok az árnyalatlan általánosítás.

Ez különösen fontos. Ha egy antiklerikális szerzőt csak püspökök bírálnak, az olvasó könnyen gyanakszik. Ha viszont világnézetileg közeli, szekuláris szerzők is azt mondják, hogy a módszer túl szelektív, túl vádló, túl személycentrikus, túl kevéssé strukturális, akkor ezt komolyan kell venni. Nem minden Deschner-kritika apologetika. Van olyan kritika is, amely pontosan azért bírálja Deschnert, mert komolyan veszi a valláskritikát.

A valláskritikának sem érdeke ugyanis, hogy rossz történetírásra épüljön. A rossz érv akkor is rossz érv, ha jó cél érdekében használják. A pontatlan vádirat hosszú távon gyengíti a kritikai gondolkodást, mert megtanítja az olvasót arra, hogy elég a megfelelő irányba gyűlölni. A valódi felvilágosodás nem ezt jelenti. A felvilágosodás nem az egyházellenes indulat szabadjára engedése, hanem a gondolkodás fegyelme.

 

12. A rossz fordítás és ideológiai kiadás külön problémája

A Deschner-művek körül terjedő fordítások és kivonatok további gondot jelentenek. Egy jegyzetapparátus nélküli, szerkesztőileg módosított, ideológiailag terhelt fordítás nem tekinthető tudományos kiadásnak. Ha egy szerkesztő kihagyja a jegyzeteket, módosítja a címsorokat, cserél kifejezéseket, egyszerűsít mondatokat, és saját szélsőséges előszavával keretezi a szöveget, akkor az már nem megbízható Deschner sem. Ez különösen igaz, ha a szerkesztő antiszemita vagy rasszista politikai kategóriákat visz bele az értelmezésbe.

Ilyenkor két külön kritikát kell elvégezni. Az egyik Deschner eredeti német művének bírálata. A másik az adott fordítás vagy kivonat bírálata. A kettőt nem szabad összekeverni. Az eredeti Deschner lehet vitatható, polemikus, kompilatív, módszertanilag sérülékeny. Egy rossz fordítás viszont ennél is kevesebb: nemcsak vitatható történetírás, hanem ellenőrizhetetlen közvetítés.

Ezért az ilyen anyagok használata különösen veszélyes. Az olvasó azt hiszi, Deschnert olvassa, valójában egy Deschnerből készült ideológiai terméket olvas. A jegyzetek nélkül pedig éppen az vész el, ami egy ilyen műnél a legfontosabb volna: az ellenőrizhetőség.

 

13. Mit kellene helyette csinálni?

A kereszténység bűneit meg kell írni. De másként.

Először: konkrét tárgyat kell választani. Nem „a kereszténység bűntörténete”, hanem például: „a 11–13. századi pápai háborús legitimáció”, „az inkvizíciós eljárások jogtörténete egy adott régióban”, „a keresztény antijudaizmus prédikációs formái a késő középkorban”, „a reneszánsz pápaság patronázsa és korrupciója”, „a szerzetesrendek birtokpolitikája”, „a felekezeti állam erőszakrendszere a kora újkorban”.

Másodszor: szét kell választani a szereplőket. Egyház, pápaság, püspökség, szerzetesrend, világi uralkodó, városi tanács, tömegmozgalom, jogász, teológus, prédikátor: nem ugyanaz. A keresztény nyelvhasználat sem mindig azonos keresztény oksággal.

Harmadszor: a forrásokat forrásként kell kezelni, nem lőszerként. Egy ellenséges beszámoló nem lesz automatikusan igaz, csak mert az egyház ellen szól. Egy hagiografikus forrás nem lesz automatikusan hamis, csak mert egyházi. A forráskritika nem politikai rokonszenv kérdése.

Negyedszer: a morális ítéletet nem kell eltörölni, de helyére kell tenni. A történész mondhatja, hogy egy cselekmény üldözés, kényszer, gyilkosság, hamisítás vagy jogfosztás volt. De az ítélet nem helyettesítheti a magyarázatot. A felháborodás nem módszer.

Ötödször: meg kell engedni az ambivalenciát. Egy intézmény lehet egyszerre kultúrateremtő és elnyomó. Egy szereplő lehet teológiailag mély és politikailag kegyetlen. Egy korszakban lehet reform és erőszak. Egy tradícióban lehet karitász és kényszer. A történelem nem erkölcsi plakát.

 

14. Mire jó mégis Deschner?

Mindezek után jön a kényelmetlen igazság: Deschnert nem érdemes egyszerűen kidobni. Túl sok munkát végzett, túl sok kérdést tett láthatóvá, túl sok apologetikus kényelmet zavart meg. Egyházi köröknek szükségük volt ilyen kellemetlen támadóra. A hagiográfia ellen jó méreg volt. Csak éppen a méreg nem táplálék.

Deschner olvasása hasznos lehet, ha az olvasó tudja, mit tart a kezében: vádiratot, nem ítéletet; ellen-narratívát, nem szintézist; kompilációt, nem primer kutatást; erkölcsi publicisztikával átitatott történeti anyagot, nem forráskritikai alapművet. Ő kérdéseket ad, gyanút ad, témákat ad, morális nyugtalanságot ad. De a választ máshol kell ellenőrizni.

A legrosszabb olvasó az, aki Deschnert úgy használja, ahogy a jámbor apologéta használja a szentek életét: bizonyítékként arra, amit már előre hinni akart. A legjobb olvasó az, aki Deschner után szakirodalmat nyit, forrást keres, ellenérvet olvas, korszakot tanul, és megkérdezi: mi igaz ebből pontosan, milyen értelemben, milyen határok között?

 

15. Végítélet helyett történetírás

Deschner műve egy hatalmas perbeszéd. Retorikailag erős, érzelmileg hatásos, sokszor jogosan dühös, de mégis perbeszéd. A perbeszéd célja nem a teljes kép, hanem a vádlott elítélése. A történetírás feladata más. A történész nem hagiográfus és nem ügyész. Nem az egyház védőügyvédje, de nem is hivatásos vádlója. A történésznek nem kell felmentenie a bűnöst, de nem is szabad előre bűnösként kezelnie a tárgyát.

A kereszténység történetében van vér. Sok vér. Van csalás, hatalomvágy, üldözés, árulás, képmutatás. De a kereszténység története nem csak ez, és főleg nem magyarázható kizárólag ezzel. A bűnök történeti feltárása akkor erős, ha pontos. Ha megkülönböztet. Ha nem fél a sötéttől, de nem is fest mindent sötétre. Ha a forrásokat nem harci eszköznek, hanem nehéz tanúknak tekinti.

Deschner legnagyobb érdeme, hogy nem engedte kényelmesen fehérre mosni a keresztény múltat. Legnagyobb hibája, hogy sokszor ő maga mosta feketére.

Ezért a verdikt: Deschner fontos, de nem megbízható végső tekintély. Olvasni lehet, sőt néha kell. Hinni neki nem szabad. A történelem nem hitkérdés — sem az oltárnál, sem az oltár ellenében.