Kezdjük azzal, hogy megint ugyanazt a trükköt csinálod: előbb beállítod a katolikus gyakorlatot úgy, mintha az ember a szoborhoz mint szoborhoz könyörögne, majd erre a saját torzképre diadalmasan rásütöd, hogy bálványimádás. Csakhogy a katolikus hívő nem a gipszhez beszél, nem a festékhez fohászkodik, nem a fával társalog, és nem a márványtól vár kegyelmet. Ha egy szent képe előtt imádkozik, az ábrázolt szenthez fordul közbenjárásért, Istenhez irányuló végső reménnyel. Ha Krisztus képe előtt térdel, Krisztust imádja, nem a képet. Ha Mária képe előtt kéri Mária közbenjárását, nem a vászonnak tulajdonít mennyei hatalmat. Ezt a különbséget te makacsul eltünteted, mert nélküle az egész bálványozós vádad úgy roskadna össze, mint rosszul rakott vályogfal eső után.

 

Azt mondod: ha valóban nem a szoborhoz könyörögne, akkor nem készítene képet, hanem közvetlenül a szentek lelkeihez fordulna otthon. Először is: a katolikus ember megteheti otthon is. Meg is teszi. Nem kötelező szobor előtt kérni egy szent közbenjárását. A szentkép nem mennyei telefonfülke, amely nélkül a hívás nem megy át. A kép segítő jel, emlékeztető, a figyelmet összpontosító látható forma. Ahogy a családi fénykép előtt valaki könnyebben emlékezik egy szerettére anélkül, hogy a papírt szeretné, úgy a szentkép is az emlékezést, tiszteletet és imádságos figyelmet segíti. Csak a különbség az, hogy itt nem puszta emlékről van szó, hanem Krisztusban élő szentek közösségéről.

 

Másodszor: a „halott emberek lelkeihez” fordulás kifejezésed már önmagában félrevezető. A szentek nem halottak abban az értelemben, ahogy te szeretnéd őket vallási szempontból semmissé tenni. Krisztus szerint Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké. Akik Krisztusban haltak meg, élnek Istenben. Mózes és Illés megjelennek Krisztussal a színeváltozáskor; a mennyei liturgia a Jelenések könyvében nem üres terem, hanem élő mennyei közösség; a szentek imái Isten elé kerülnek. Te úgy beszélsz a meghalt igazakról, mintha a halál lezárná a szeretet, imádság és közbenjárás közösségét. Ez nem keresztény felfogás, hanem a halál túl komolyan vétele Krisztus győzelmével szemben.

 

Harmadszor: a katolikus tanítás nem azt mondja, hogy a szentek saját erejükből védenek meg bárkit, mintha kis mennyei biztosítótársaságot működtetnének. A szentek közbenjárnak. Kérnek. Imádkoznak. Minden kegyelem Istentől jön. Ha egy hívő Szent József, Szent Mihály, Szent Benedek, Szent Rita vagy Mária közbenjárását kéri, nem azt vallja, hogy ők Isten helyére léptek. Azt vallja, hogy Isten családjában a szeretet és közbenjárás nem szűnik meg a földi halállal. Ha a földön megkérhetek egy keresztény testvért, hogy imádkozzon értem, akkor miért lenne elvi képtelenség megkérni azt, aki Krisztusban már célba ért? Csak akkor volna képtelenség, ha a szentek halott, elszigetelt, néma, Isten közösségéből kiszakadt lelkek volnának. De ez nem a keresztény remény.

 

Természetesen nem halottidézésről van szó. A katolikus ember nem okkult tudást kér, nem spiritiszta kapcsolatot keres, nem a halottakból próbál titkos információt kicsikarni, nem kerülőúton akarja megkerülni Istent. A halottidézés tilalma nem azonos a szentek közbenjárásának kérésével. A kettőt összekeverni olyan, mintha a prófétai imát és a varázslást azonosítanád csak azért, mert mindkettő vallási nyelvet használ. Ez nem tisztánlátás, hanem fogalmi lópokróc: mindent betakarsz vele, ami kényelmetlen.

 

Azt mondod, az igaz ember az Élő Istenhez könyörög, aki az Égben lakozik, nem bálványtemplomok képeiben és szobraiban. Ezt katolikus ember is vallja: az imádás és végső bizalom Istent illeti. De abból, hogy Istenhez kell könyörögni, nem következik, hogy tilos más hívők — akár földiek, akár mennyeiek — közbenjárását kérni. A keresztény imádság nem magányos szellemi atombomba, amelyben minden közösségi közbenjárás gyanús. Az Egyház közösség. Krisztus teste. Ha a tagok egymásért imádkoznak a földön, a megdicsőült tagok sem válnak közömbös nézőkké.

 

Az „Istenek Istene” idézetedet megint úgy használod, mintha Mózes több valódi isteni természetű isten létezését tanítaná. Nem. Az „istenek Istene” bibliai felsőfokú cím. Azt jelenti: az Úr minden úgynevezett isten, minden hamis isten, minden angyali hatalmasság, minden uralom, minden bálvány és minden teremtményi méltóság fölött áll. Nem azt jelenti, hogy az égben istenfajta lények sokasága van, és fölöttük egy főisten ül. A bibliai monoteizmus nem mennyei főnemesi kamara. Nem főisten és alistenek rendszere. Az „istenek Istene” nem politeista katalógus, hanem az egyetlen igaz Isten abszolút felsőségének címe.

 

Azt mondod, még Jézus nevét viselő szoborhoz vagy képhez sem szabad könyörögni, mert Jézus azt mondta a Sátánnak, hogy az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj. Igaz: az imádás és latreia egyedül Istent illeti. A katolikus hit pontosan ezt tanítja. A különbség az, hogy a katolikus ember Krisztus képénél Krisztust imádja, nem a képet. Ha valaki a feszület előtt térdel, nem a fát szolgálja, hanem a megfeszített Urat imádja. A te érved csak akkor működne, ha előbb bizonyítanád, hogy a katolikus Krisztus-képhez forduló ember a tárgyat imádja. Ezt azonban nem bizonyítod; csak századszor is kijelented.

 

A Zsidókhoz írt levél címével kapcsolatos megjegyzésed — hogy azt „Héberekhez” helyett „Zsidókhoz” írt levélre írták át — mellékszál és fölösleges gyanúsítgatás. A „héber” és „zsidó” megnevezések magyar fordítási és hagyománytörténeti használata nem bizonyít semmiféle dogmatikai csalást. Nem ezen áll vagy bukik a Fiú istensége. Az ilyen megjegyzések csak arra jók, hogy összeesküvéses hangulatot csináljanak ott is, ahol a kérdés valójában teljesen más.

 

A Zsidók 1-re épített érved viszont ismét saját magad ellen fordul. Azt mondod, az „angyalok” alatt az elsőszülött Isten társaira, azaz a többi istenre utal az apostol. Ez merő belemagyarázás. A szöveg kifejezetten angyalokról beszél, és éppen az a célja, hogy a Fiút az angyalok fölé emelje. Az angyalok szolgák: szelekké és tűz lángjává teszi őket. A Fiúról viszont azt mondja: „A te trónod, ó Isten, örökkön örökké”, majd azt is: „Te alapítottad kezdetben a földet, és a te kezeid művei az egek.” A levél nem azt tanítja, hogy angyalok valójában istenek, és Jézus első köztük. Azt tanítja, hogy a Fiú nem angyal, nem teremtményi mennyei lény, hanem teremtő Úr, akit az angyalok imádnak.

 

Ráadásul figyeld a saját ellentmondásodat. Azt állítod, még az élő Jézus sem méltó arra, hogy imádják. De a Zsidókhoz írt levél, amelyet te magad idézel, azt mondja: imádják őt Isten angyalai. Ha a Fiú imádása bálványimádás volna, akkor a mennyei angyalok Isten parancsára bálványimádást követnének el. Ez abszurd. A szöveg éppen azt bizonyítja, hogy a Fiút isteni hódolat illeti. Te úgy próbálod megmenteni az érvedet, hogy a Fiút elválasztod az ember Jézustól: van egy imádható „elsőszülött Isten”, és van egy nem imádható ember Jézus. Csakhogy ez nem az apostoli hit, hanem a te kettéhasított Krisztusod.

 

A keresztény hit szerint az a Fiú, akit az angyalok imádnak, ugyanaz a Jézus Krisztus, aki testté lett, meghalt és feltámadt. Nem két alany. Nem egy mennyei Khrisztosz-Isten és egy földi ember Jézus. Egy Úr Jézus Krisztus. Ezért imádja Tamás a feltámadt Jézust: „Én Uram és én Istenem.” Ezért imádják a tanítványok a feltámadt Krisztust. Ezért szólítja István halálakor Jézust: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet.” Ha Jézus nem volna méltó imádásra, akkor az Újszövetség legszentebb pillanatai bálványimádásba fordulnának. Ez nyilvánvaló képtelenség.

 

Azt mondod, Jézus az „elsőszülött Istenhez” imádkozott, és tanítványait is őhozzá tanította imádkozni. A valóság az, hogy Jézus az Atyához imádkozott, és tanítványait is az Atyához tanította imádkozni. Ez nem cáfolja a Fiú istenségét, mert a Fiú nem az Atya. A Szentháromság nem azt jelenti, hogy Jézus saját magához imádkozik szerepjátékból, hanem azt, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóságosan különböző személyek egyetlen isteni természetben. A megtestesült Fiú emberként imádkozik az Atyához. Ez nem teremtményi alacsonyabbrendűség, hanem fiúi küldetés és valóságos emberség. Ezt te minden alkalommal úgy olvasod, mintha az imádság automatikusan kizárná az istenséget. De akkor megint csak nem értetted meg a megtestesülést.

 

Izrael kiválasztottságát is belekevered: szerinted Izrael az istenek közül az elsőszülött Isten népe lett. Ez ismét henoteista ráolvasás. Izrael nem egy istenek közül kiválasztott főisten népe lett, hanem az egyetlen igaz Isten szövetségi népe. A Szentírás éppen a népek hamis isteneivel szemben hirdeti, hogy az Úr az egyetlen Teremtő és Megváltó. A „más istenek” nyelv legtöbbször nem ontológiai elismerés, hanem polemikus vagy teremtményi/angyali/bírói nyelv. Te ebből egész mennyei panteont építesz, majd azt nevezed „khrisztoszi tanításnak”. Ez nem khrisztoszi, hanem egy régiesített, görögösített többistenes vázlat.

 

Azt állítod, az ember Jézus testében egy ideig hordozta az Istenek Khrisztoszát, Izrael Istenét és Atyját, de mindig megkülönböztette önmagát tőle. Ez a mondat a krisztológiai zűrzavarod magja. A keresztény hit nem azt mondja, hogy Jézus testében egy másik isteni alany lakott. Azt mondja: az Ige testté lett. Jézus valóban megkülönbözteti magát az Atyától, mert a Fiú nem az Atya. De ebből nem következik, hogy Jézus puszta ember, akiben a Logosz lakott. Ez a te csúsztatásod: a személyek közti szentháromsági különbséget átváltoztatod Jézus és a Logosz közti személyi különbséggé. Ez már nem Szentháromság-tagadás egyszerűen; ez Krisztus személyi egységének szétszakítása.

 

Az „örök Fiú” és az „örök Isten” elleni érvelésed pedig az „aión” szó körüli félművelt szóvadászatra épül. Igen, az „aión” jelenthet korszakot, világkorszakot, hosszú időt. Igen, vannak helyek, ahol nem egyszerűen „végtelen időt” jelent. Ezt senki sem tagadja, aki valaha kinyitott egy görög szótárt. De ebből nem következik, hogy az „aióniosz” vagy az „aiónok aiónjai” kifejezések soha nem jelentenek örökkévalót vagy vég nélküli isteni időt. A jelentést nem a szó egyik alapjelentése dönti el mechanikusan, hanem a kifejezés, a nyelvi szerkezet, a szövegkörnyezet és a teológiai tárgy.

 

Ha az „aión” és rokon alakjai mindig csak véges korszakot jelentenének, akkor Isten dicsősége is csak korszakos lenne, Isten uralma is csak átmeneti, az örök élet is csak lejárati dátumos kegyelmi bérlet, és a végső üdvösség is egyszer majd kifutna. Ez nem Szentírás-hűség, hanem szótári rövidzárlat. A „korszakok korszakai” bibliai kifejezés éppen az időhatáron túli, vég nélküli dicsőséget és uralmat fejezi ki. A görög nyelvben az ilyen idiomatikus szerkezet nem úgy működik, hogy minden előfordulásnál előveszed a „korszak = véges” kártyát, és diadalmasan kijelented: lám, semmi sem örök.

 

Az örök életre vonatkozó állításod különösen problematikus: „Isten nem ígért örök életet ezen a Földön még az igazaknak sem, csak az idők végezetéig tartó hosszú életet.” A keresztény remény nem egyszerűen hosszú élet. Nem meghosszabbított földi futamidő. Nem kozmikus nyugdíjprogram. Krisztus azt ígéri, hogy aki hisz benne, nem vész el, hanem élete van; hogy az ő juhai nem vesznek el soha; hogy a feltámadás és az élet ő maga; hogy a megváltottak részesednek az eljövendő világ életében. Ha ezt „hosszú, de véges korszakra” csökkented, akkor nem a fordítók csalását leplezed le, hanem az evangéliumi reményt zsugorítod össze egy időkorlátos szerződéssé.

 

Az 1Tim 6,16-ot is rosszul használod. A szöveg azt mondja, hogy Istené egyedül a halhatatlanság, hozzáférhetetlen világosságban lakozik, akit emberek közül senki nem látott és nem láthat. Ez nem azt jelenti, hogy Isten senkinek sem adhat részesedést halhatatlan életben. Nem azt jelenti, hogy a feltámadott igazak egyszer majd újra meghalnak. Nem azt jelenti, hogy a Fiú nem isteni. Azt jelenti, hogy Isten önmagában, természeténél fogva birtokolja a halhatatlanságot; minden teremtményi halhatatlanság, minden megdicsőült élet, minden üdvösségben való részesedés tőle függ és ajándék. A teremtmény nem önmagától halhatatlan. Isten az. Ez nem tagadja az örök életet, hanem megalapozza.

 

Ráadásul ha 1Tim 6,16 alapján szerinted csak a „születetlen Istennek” van halhatatlansága, akkor megint bajba kerülsz a Zsidók 1 által idézett Fiúval, akinek trónja „korszakok korszakaira” áll, és aki a földet és egeket alkotta, miközben azok elmúlnak, ő pedig megmarad. A szöveg a Fiú maradandóságát az elmúló teremtéssel állítja szembe. Ez nem véges életű alisten képe. Ez teremtői, isteni maradandóság.

 

Csia Lajos, Balázs Károly és Vida Sándor emlegetése sem zárja le a kérdést. Ők bizonyos fordítási megoldásokban hangsúlyozták az „aión” korszak-jelentését. Ez lehet hasznos figyelmeztetés ott, ahol a szó valóban korszakot jelent. De egy fordítói preferencia nem válik egyetemes dogmatikai ítélőszékké. A görög szó jelentésmezője tágabb annál, mint amit te egyetlen vitakalapáccsá alakítasz. A jó fordítás nem úgy működik, hogy minden előfordulásnál ugyanazt a magyar szót ráütjük, mint pecsétet a hivatalban. A jó fordítás figyeli a szerkezetet, a hagyományt, az összefüggést, az idiomatikus használatot és a teológiai súlyt.

 

Azt állítod, hogy a „háromságistent imádó egyházak” bibliafordítói belehamisították az „örök” kifejezést az evangéliumokba és apostoli írásokba. Ez súlyos vád, de megint túl nagy ahhoz képest, amennyi bizonyítékot adsz hozzá. Nem hamisítás az, ha egy kifejezést a kontextus alapján „öröknek” fordítanak. Ha Isten uralmáról, dicsőségéről, az eljövendő üdvösségről, vég nélküli életről vagy Krisztus maradandó királyságáról van szó, az „örök” fordítás nem összeesküvés, hanem nyelvileg és teológiailag indokolható. Lehet egyes helyeken vitatkozni a fordításon, de az egész keresztény fordítási hagyományt csalásnak nevezni azért, mert nem illik a te véges-korszakos rendszeredbe, megint csak szokásos túlkapás.

 

A legnagyobb ellentmondás azonban ott van, hogy miközben a Fiút nem akarod öröknek vallani, mégis „Istennek” nevezed, sőt egy istenekből álló mennyei társaság elsőszülöttjének. Ez nem monoteizmus, hanem rangsorolt többistenhit. A katolikus hit nem azért vallja a Fiút öröknek, mert szeretné őt beletuszkolni egy császári modellbe, hanem mert ha a Fiú teremtő, ha minden általa lett, ha ő az Ige, aki kezdetben volt, ha az angyalok imádják, ha ő az, aki megmarad, amikor ég és föld elmúlik, akkor nem lehet időben létrejött alisten. Ha pedig mégis azzá teszed, akkor már nem az apostoli Krisztust vallod, hanem egy magas rangú teremtményt vagy született istent, aki sem a bibliai monoteizmusba, sem a keresztény megváltástanba nem fér bele.

 

Végül térjünk vissza az első ponthoz: a szentekhez való könyörgéshez. Te azt mondod, az igaz ember csak az Élő Istenhez könyörög. A katolikus válasz: igen, az imádásban, végső bizalomban, kegyelem forrásaként csak Istenhez. De a közbenjárás kérése nem Isten helyettesítése. A szentek nem kis istenek. Nem védőistenségek. Nem bálványok. Nem a kegyelem forrásai. Krisztus élő tagjai, akik Istenben élnek, és akiknek imádsága Isten előtt kedves. A kép pedig nem címzett, hanem jel. Te ezt azért nem tudod elfogadni, mert a te rendszeredben minden közvetített, képi, szentségi és egyházi valóság azonnal gyanús. De a kereszténység nem ilyen csupasz vallás. A kereszténység megtestesülés, közösség, látható jelek, szentek közössége, test feltámadása, Eucharisztia, Egyház.

 

Te tehát nem a katolikus bálványimádást leplezed le, hanem újra és újra elárulod, hogy a keresztény hit inkarnációs, egyházi és szentségi természetével van bajod. Neked a kép bálvány, a szent közbenjárása halottidézés, a Krisztus-kép tárgyimádás, az örök Fiú császári találmány, az örök élet fordítási csalás, a Szentháromság pogány modell, Jézus pedig nem az Ige testté lett személye, hanem egy ember, aki egy ideig hordozott egy másik isteni lényt. Ez nem az apostoli hit megtisztítása. Ez az apostoli hit szétszedése, majd saját mennyei ranglétrával való helyettesítése.