Kezdjük azzal, hogy megint ugyanazt a kört futod: előbb te definiálod bálványnak a katolikus képet, keresztet, szobrot, kegytárgyat, majd ebből levonod, hogy a katolikusok bálványtisztelők. Ez nem bizonyítás, hanem körhintázás saját előfeltevéssel. A mondatod így hangzik: „minden tárgy, amely arra készül, hogy akár csak tiszteletből meghajoljanak előtte, utálatosság.” Csakhogy ezt nem bizonyítottad a Szentírásból. Kijelentetted. Utána rácsaptad Isten nevének pecsétjét, mintha a hangerő és a magabiztosság pótolná az exegézist.
A Szentírás nem azt tanítja, hogy minden élettelen tárgyhoz kapcsolódó tiszteleti gesztus halálos bűn. A Szentírás a bálványimádást tiltja: azt, amikor az ember a teremtményt a Teremtő helyére állítja, hamis istenként kezeli, neki áldoz, tőle várja azt, amit csak Istentől várhat, és az egy igaz Istent megillető kultuszt adja neki. Ez a bálványimádás. A te tételmondatod viszont sokkal szélesebb: szerinted már az is bálvány, ha valaki egy tárgy előtt tisztelettel meghajol, megcsókolja, körmenetben hordozza, vagy előtte imádkozik. Ez nem a bibliai tilalom pontosítása, hanem túlhúzása addig, amíg már az ószövetségi szent tárgyi világot is eltalálja.
A szövetségláda nem volt Isten, a kerubok nem voltak Isten, a templom nem volt Isten, az oltár nem volt Isten, a szentély nem volt Isten. Mégis szent tárgyi rendhez tartoztak. A hívő izraelita tisztelettel fordult a templom felé, imádkozott a templom irányában, félelemmel és tisztelettel kezelte az oltárt, a szent dolgokat, a ládát. Nem azért, mert deszkát, aranyat, követ vagy textilt istenített, hanem mert ezek Isten rendelése, jelenléte, szövetsége és kultusza által szent jelek voltak. Ha a te elved igaz volna — „élettelen tárgy felé tiszteleti gesztus mindig halálos bűn” —, akkor az ószövetségi kultusz jelentős része is gyanúba kerülne. Ezt persze nem akarod kimondani, ezért ott hirtelen képes vagy különbséget tenni jel és bálvány között. A katolikus gyakorlatnál viszont ugyanazt a különbséget megtagadod. Ez nem következetes biblikusság, hanem felekezeti kettős mérce.
Azt mondod, hogy a kérdést nem a katolikus teológusok döntik el, hanem Isten szava Mózes óta. Helyes. Csakhogy Isten szava nem a te leegyszerűsített parancsverziódat mondja. A parancs nem így hangzik: „semmilyen élettelen tárgy előtt semmilyen tiszteleti mozdulatot ne tegyél”. A parancs a faragott képek bálványos készítését és imádását tiltja: ne készíts magadnak istenségként szolgáló képmást, ne borulj le előttük, ne szolgáld őket. A hangsúly a hamis kultuszon van. A tárgy akkor bálvány, ha Isten helyére lép, ha kultikus végcél lesz, ha az isteni tisztelet tárgya. A katolikus szentkép viszont nem ilyen. Nem végcél, hanem jel. Nem isten, hanem emlékeztető. Nem önálló hatalom, hanem az ábrázoltra mutató forma.
Azt állítod, hogy a katolikusok védőszentek képeihez és szobraihoz járnak védelemért könyörögni. Itt megint kevered a szobrot és a szentet. A katolikus hívő nem a kőhöz, fához, gipszhez vagy festékhez könyörög. Nem azt mondja: „szobor, védj meg engem”. A szentek közbenjárását kéri Istennél. Ha egy szent képe előtt imádkozik, az nem azt jelenti, hogy a képnek tulajdonít isteni hatalmat, hanem azt, hogy a kép jelenlétében az ábrázolt szent személyre irányítja figyelmét. Ezt vagy nem érted, vagy szándékosan nem akarod érteni. Mert ha megértenéd, összeomlana az egész vádad, amely csak úgy működik, ha a katolikus imádságot makacsul tárgyimádásnak nevezed.
Máriával ugyanez a helyzet. A katolikus nem „Mária nevét viselő bálványokhoz” imádkozik, hanem Máriához, Krisztus anyjához fordul közbenjárásért. Nem Máriát imádja Istenként, nem a szobrát imádja, nem a képtől várja az üdvösséget. A katolikus tanításban az imádás egyedül Istené. Mária tisztelete teremtményi tisztelet, amely Krisztushoz kapcsolódik, mert Mária nem önálló istenség, hanem az Úr szolgálóleánya, a Megváltó anyja. Ha te ezt „bálványhoz könyörgésnek” nevezed, akkor megint nem a katolikus tanítást cáfolod, hanem egy általad összetákolt torzképet ütlegelsz.
A Krisztus-képekkel és keresztekkel kapcsolatban pedig még látványosabb a tévedésed. Jézus Krisztus valóságosan testté lett. Láthatóvá vált. Emberi arca volt. Emberi teste volt. Szenvedett, meghalt, feltámadt. Ha Isten maga belépett a látható világba, akkor a keresztény képhasználatnak egészen más alapja van, mint a pogány bálványoknak. Nem a láthatatlan Istent próbáljuk pogány módon bezárni egy szoborba, hanem a láthatóvá lett Igére emlékezünk. A kereszt nem élettelen istenség, hanem Krisztus megváltó halálának jele. A feszület nem fadarabisten, hanem a Megfeszítettre mutató kép. Aki ezt bálványnak nevezi, az az inkarnáció következményeitől ijed meg.
Az „imádni” magyar szó kétértelműségére tett megjegyzésed részben jogos nyelvi észrevétel, de rossz következtetést vonsz le belőle. Valóban: a magyar „imádni” ma köznyelvileg sokszor szeretetet is jelent, vallási értelemben pedig az Istent megillető hódolatot. Éppen ezért kell pontosan különböztetni. A katolikus teológia ezt meg is teszi: az imádás, vagyis az Istent megillető latria egyedül Istené. A szentek tisztelete nem latria. A képek tisztelete nem latria. A szobor nem kap istentiszteleti szolgálatot. A katolikus hívő nem „szolgál” a képnek abban az értelemben, amelyet a parancs tilt. Ha körmenetben hordoznak egy képet vagy szobrot, ha énekelnek egy szent ünnepén, ha virágot helyeznek el, az nem az anyag istenítése, hanem tiszteleti és emlékezeti gesztus. Lehetnek túlzások, lehet babonás félreértés, lehet rossz népi gyakorlat; ezeket javítani kell. De a helyes használatot nem teszi bűnné a visszaélés.
Azt mondod, hogy a katolikusok „áldozással szolgálnak” a bálványoknak. Ez különösen durva félremagyarázás. A katolikus áldozat, a szentmise nem képeknek, szobroknak, Máriának vagy szenteknek bemutatott áldozat. A mise az Atyának szól, Krisztus által, a Szentlélekben. Az oltár nem a szobor oltára. A templom központja nem a mellékoltári szentkép, nem a kegyszobor, nem a festmény, hanem Krisztus áldozata és eucharisztikus jelenléte. Aki azt állítja, hogy a katolikus mise bálványoknak bemutatott szolgálat, az vagy nem tudja, mi a mise, vagy tudja, de a vád kedvéért félremondja. Egyik sem túl épületes.
Azt is írod, hogy a képeket magasra emelik, hordozzák, énekelnek nekik, könyörögnek hozzájuk. A vallási nyelvben az „ének” és „könyörgés” iránya sem mindig az anyagi tárgy. Ha egy szent képe körül ének hangzik, az ünnepelt szentet dicséri Isten kegyelméért, vagy Istenhez fordul. Ha egy Mária-kép előtt Máriához fordulnak, Mária közbenjárását kérik, nem a festéket. Ha egy Krisztus-képet körmenetben visznek, nem vásznat ünnepelnek, hanem Krisztust vallják meg. Te mindezt durván tárgyiasítod, mert így könnyebb bálványnak nevezni. A katolikus hívő azonban nem olyan ostoba, amilyennek a vádiratod feltételezi. Nem hiszi, hogy a szobor önmagában hall, lát, üdvözít vagy kegyelmet oszt.
A reformátorokra hivatkozol, hogy jól megfigyelték és helyesen bálványkészítésnek ítélték a katolikus gyakorlatot. Csakhogy a reformátorok ebben sem voltak egységesek, és főleg nem voltak tévedhetetlenek. Az ikonoklaszta indulat sokszor nem tisztább hitet, hanem rombolást, történeti emlékezetpusztítást és teológiai leegyszerűsítést hozott. A képromboló logika hajlamos volt egy kalap alá venni a pogány bálványt, a keresztény ikont, az oltárképet, a feszületet, a szentek emlékezetét és az inkarnáció látható jeleit. Ez nem apostoli tisztaság, hanem vallási vakolatszaggatás. Attól, hogy a reformátorok valamit bálványnak neveztek, az még nem lesz bálvány. Luther, Kálvin, Zwingli és a radikális irányok egymással is vitáztak; nem az ő ítéletük a végső mérce, hanem az apostoli hit teljessége.
Azt mondod, a protestánsok nagy hibája az volt, hogy nem vizsgálták felül a Szentháromság dogmáját. Ez a mondat legalább őszinte: te már nem is a klasszikus protestáns állásponton vagy, hanem azon túl, egy régi-új alárendelő, henoteista, krisztust kettévágó rendszer felé. A reformátorok többsége éppen azért tartotta meg a Szentháromságot, mert azt nem középkori római találmánynak, hanem bibliai és ókeresztény hitnek tekintette. Lehet őket bírálni sok mindenben, de ebben legalább nem dobták ki a kereszténység szívét az ablakon.
A 380-as ediktumot úgy emlegeted, mintha abból egyértelmű volna, hogy „új egyházat” és „új istent” hoztak létre. Ez történeti túlzás és teológiai félreértés. Az ediktum állami-jogi eszközzel szabályozta, melyik hitet tekinti a birodalom hivatalosnak; ez a vallásszabadság szempontjából valóban problematikus korszak kezdete. De abból, hogy egy császári rendelet jogilag rögzít egy hitformát, nem következik, hogy a hit tartalmát a császár találta ki. A Szentháromság hite nem 380-ban született. A rendelet nem megteremtette az Atya, Fiú és Szentlélek hitét, hanem birodalmi jogi formába öntötte azt a niceai irányt, amely már korábban is az apostoli hit védelmeként állt. Állami kényszerrel lehet visszaélni; ez bűnös és veszélyes. De az állami kényszer bűne nem bizonyítja, hogy a tanítás hamis.
Ugyanez igaz az üldözésekre és erőszakra. Ahol keresztények, püspökök, pápák, uralkodók vagy államok erőszakkal bántak más vallási csoportokkal, azt lehet és kell erkölcsileg vizsgálni. De ez nem oldja meg a dogmatikai kérdést. Egy tan igazságát nem az dönti el, hogy később milyen állami vagy jogi eszközökkel védték, torzították, vagy kényszerítették. Ha egy igaz állítást rossz módszerrel képviselnek, a módszer rossz, nem az állítás válik hamissá. A „császár mondta, tehát hamis” éppen olyan ostoba érvelés, mint a „császár mondta, tehát igaz”. A dogmát a kinyilatkoztatás alapján kell vizsgálni, nem pusztán a birodalmi jog története alapján.
Azt kérdezed, hogyan lehetett volna gyanús a reformátoroknak, hogy egy képeket tisztelő egyháznak nincs közössége Isten ekklésziájával. A válasz egyszerű: azért nem volt szükségszerűen gyanús, mert a képhasználat önmagában nem bálványimádás. A kereszténység nem ikonoklaszta vallás. A megtestesülés óta a látható világ nem egyszerűen veszélyes csapda, hanem Isten önközlésének hordozója is lehet. A kép lehet rosszul használt, lehet babonásan kezelt, lehet túlzóan tisztelt; de lehet törvényes tanító és emlékeztető jel is. Az Egyház feladata nem az, hogy minden látható vallási jelet lecsupaszítson, hanem hogy megkülönböztesse a helyes tiszteletet a bálványimádástól. Ez az, amit te nem teszel meg.
A legnagyobb csúsztatásod továbbra is az, hogy összemosod a tiszteletet és az imádást, a képet és a bálványt, a szent közbenjáráskérést és a tárgyhoz intézett mágikus könyörgést, az állami kényszert és a dogma eredetét, a Szentháromságot és a pogány félisten-mítoszokat. Így persze könnyű nagy ítéleteket mondani. Ha mindent előbb eltorzítasz, utána már valóban borzalmasnak fog tűnni. De ez nem cáfolat, hanem karikatúraégetés.
Végül: a te rendszered közben nem tisztább bibliai hitet kínál, hanem egy sokkal zavarosabb istentant. Van nálad „Istenek Istene”, „születetlen Isten”, „Logosz Isten”, „társai az istenek”, „felkent Isten”, külön „ember Jézus”, aki hordozza a Khrisztosz Istent, majd neveket kap tőle. Ez nem apostoli monoteizmus. Ez mennyei ranglétra. A katolikus hit ezzel szemben egy Istent vall három személyben, és egy Krisztust két természetben. Ez nem pogány hibrid, nem császári álmodell, nem bálványimádás, hanem az a fegyelmezett dogmatikai forma, amely egyben tartja mindazt, amit a Szentírás külön-külön tanít: az Atya Isten, a Fiú Isten, a Szentlélek Isten; mégsem három isten van. Jézus ember, és mégis az Ige; szenved, és mégis az élet Ura; imádkozik, és mégis imádásban részesül; az Atyához megy, és mégis egy az Atyával.
A bálványimádás elleni buzgóság önmagában jó lehet. De ha ez a buzgóság odáig torzul, hogy Krisztus megtestesülését pogány mítosznak, a Szentháromságot császári bálványnak, Mária címét istennőkultusznak, a keresztet halálos bűn tárgyának, a szentképet démoni eszköznek, az Egyházat pedig sátáni közösségnek nevezi, akkor már nem prófétai tisztaságról beszélünk, hanem teológiai túlhevülésről. Olyan ez, mint amikor valaki a por ellen küzdve felgyújtja a házat. Lehet, hogy tisztaságot akart, de a végén csak hamut hagy maga után.
