A bálvány szót nem lehet kalapácsként használni mindenre, ami látható

Kezdjük az alapnál: te megint nem bizonyítod, hogy a katolikus szentképtisztelet bálványimádás, hanem egyszerűen elnevezed annak. Ez az egész érvelésed motorja: előbb ráragasztod a „bálvány” címkét a keresztre, ikonra, szoborra, oltárképre, kegytárgyra, majd diadalmasan közlöd, hogy aki ezeket tisztelettel kezeli, az bálványimádó. Ez nem bibliai érvelés, hanem címkeragasztó teológia. Kicsit olyan, mintha valaki minden könyvre ráírná, hogy „hazugság”, majd büszkén kijelentené: lám, minden könyv hazudik.

A bálvány bibliai értelemben nem egyszerűen „élettelen tárgy, amely előtt valaki tisztelettel viselkedik”. A bálvány olyan teremtmény vagy emberkéz alkotta dolog, amelyet Isten helyére állítanak, amelynek isteni hatalmat tulajdonítanak, amelytől üdvösséget, védelmet, termékenységet, szabadulást, sorsirányítást várnak, és amelyet az egy igaz Istent megillető imádással vesznek körül. A katolikus szentkép nem ezt jelenti. A kereszt nem azt mondja: „én vagyok a te istened”. A Krisztus-ikon nem azt mondja: „a festék váltott meg téged”. A Mária-szobor nem azt mondja: „a gipsz közvetíti az üdvösséget”. A szentkép jel, emlékeztető, tanító eszköz, liturgikus és áhítati tárgy, amelynek tisztelete az ábrázoltra irányul. Ha ezt nem vagy hajlandó megkülönböztetni, akkor nem a katolikus tanítást cáfolod, hanem a saját fogalmi vakságodat demonstrálod.

 

A proszküneó és latreia összekeverése nem apostoli szigor, hanem szótári zsonglőrködés

Azt mondod, Isten nem tesz különbséget a bálványok tisztelete és szolgálata között, mert mindkettő halálos bűn. Ebben van egy igaz mondat, csak te rossz helyre alkalmazod. Valóban: bálványt imádni, bálványnak szolgálni, bálványt istenként tisztelni súlyos bűn. Csakhogy a vita éppen arról szól, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás-e. Te ezt nem bizonyítod, csak feltételezed. A bálványimádásra vonatkozó bibliai tilalmakat úgy csapod rá a katolikus gyakorlatra, mint egy túlméretezett pecsétet, amelyen csak ennyi áll: „Róma rossz”.

A „proszküneo” nem varázsszó. Nem minden meghajlás, nem minden leborulás, nem minden tiszteleti gesztus azonos az Istennek járó imádással. A Szentírásban emberek hajolnak meg királyok, próféták, elöljárók, vendégek előtt is. Ez nem mindig bálványimádás. Te ezt el is ismered, amikor megengeded a királyok, szülők és élő isteni küldöttek tiszteletét. De aztán önkényesen hozzáteszed: élettelen tárgy előtt minden ilyen gesztus halálos bűn. És éppen itt botlasz el. A Szentírás ugyanis nem ilyen egyszerű gépszabályt ad, hogy „élő előtt lehet, élettelen előtt soha”. Isten szent helyei, szent tárgyai, az oltár, a szövetségláda, a templom, a láda fedele, a szentély, Isten lábzsámolya, mind olyan látható, anyagi, szent rendbe tartozó valóságok, amelyek előtt és amelyek felé Izrael vallási tiszteletet tanúsított — nem azért, mert az anyagot istenítette, hanem mert Isten jelenlétéhez, parancsához és szövetségéhez kapcsolódtak.

Ez pontosan a katolikus logika: nem az anyagot imádjuk, hanem azt tiszteljük, amit Istenhez való viszonya miatt szent jelként kezelünk. A tárgy önmagában nem isten. De lehet szent jel. Lehet Isten művére mutató jel. Lehet olyan anyagi hordozó, amely az emberi emlékezetet és áhítatot Isten felé irányítja. Ha ezt eleve kizárod, akkor nemcsak a katolikus templommal van bajod, hanem az ószövetségi templom egész szent tárgyi világával is.

 

Az élettelen tárgy tiszteletének abszolút tilalma nem bibliai tétel

Azt állítod, hogy Isten az élettelen tárgyak tiszteletének minden formáját megtiltotta: meghajlás, térdelés, leborulás, csókolás, minden halálos bűn. Ez a tétel egyszerűen nincs így a Bibliában. A Biblia a bálványimádást tiltja, nem minden szent tárgyi jel használatát. A kettő között akkora különbség van, mint az esküvői gyűrű és a fétistárgy között. Az egyik jel, a másik hamis istenpótlék. Ha valaki megcsókolja a Bibliát, nem papírt és tintát imád. Ha valaki a zászló előtt tiszteletet ad, nem textilt istenít. Ha valaki a keresztet csókolja, nem fát imád, hanem a megfeszített Krisztus iránti szeretetét fejezi ki.

A te logikád szerint minden szent tárgyi jel gyanús. Ez nem keresztény inkarnációs gondolkodás, hanem test- és anyagellenes reflex. A kereszténység viszont nem fél az anyagtól, mert az Ige testté lett. Isten vízzel keresztel, kenyér és bor színe alatt adja az Eucharisztiát, olajjal ken, kézrátétellel szentel, testben támaszt fel. A kereszténység nem azt mondja: menekülj az anyagtól, mert minden látható tárgy bálvánnyá válik. Azt mondja: ne imádd a teremtményt Teremtő helyett, de ne tagadd, hogy Isten a látható világon keresztül is tanít, szentel és emlékeztet.

 

A kerubokra adott válaszod valójában ellened fordul

A kerubokra azt válaszolod: ott az Istenek Istenének segítő Istene, az Úr jelen volt; Mózes sem a bokor előtt hajolt meg, hanem az Isten előtt; a főpapok sem a kerubok előtt borultak le, hanem az azok között megjelenő Isten előtt. Köszönöm, pontosan ezt mondjuk mi is. A katolikus hívő sem a fához, festékhez, kőhöz vagy aranyhoz hajol meg végső vallási célként, hanem Istenhez vagy az ábrázolt szent személyhez viszonyul. A tárgy jel. A tisztelet nem az anyagnál áll meg. Ez az a különbség, amelyet te mindenáron el akarsz tüntetni, de amikor az ószövetségi kerubokról van szó, hirtelen te magad is használod.

Azt mondod, a nép nem járulhatott hozzá a kerubokhoz. Ez igaz a szentek szentje liturgikus rendjére nézve, de nem cáfolja a lényegi pontot. A kérdés az volt: lehet-e Isten parancsára képi formát alkalmazni szent térben? Lehet. Lehet-e látható, anyagi tárgy Isten jelenlétéhez kapcsolódó vallási rend része? Lehet. Lehet-e a képi forma önmagában nem bálvány? Lehet. Innentől a te „minden élettelen vallási tárgy előtti tisztelet bálványimádás” tételed összedőlt. Nem az a kérdés, hogy a kerubokhoz ki férhetett hozzá, hanem az, hogy a képi jelenlét és szent tárgyi rend önmagában bálvány-e. Nem az.

Az égő bokor példád is ellened dolgozik. Mózes nem a bokrot imádta, hanem Istent, aki a bokorból szólt. Rendben. De ugyanígy a keresztény sem a kereszt anyagát imádja, hanem Krisztust, akire a kereszt mutat. Te az ószövetségi példáknál még képes vagy különbséget tenni jel és jelzett valóság között; a katolikus gyakorlatnál hirtelen elfelejted. Ez nem következetesség, hanem felekezeti amnézia.

 

„Istennek nincs oltára ott, ahol bálványok vannak” — igaz, de te nem bizonyítottad, hogy bálványokról van szó

Azt írod, hogy Istennek nincs oltára ott, ahol bálványok vannak, ezért aki képek oltárán vagy előttük meghajolva áldoz, az démonok oltárán áldoz. Ez megint ugyanarra az előfeltételezésre épül: minden kép bálvány. De ezt már megcáfoltuk. Ha egy templomban Krisztus keresztje, szentek képei, oltárkép vagy ikon van, attól az oltár nem lesz démoni. A katolikus oltár nem a képek oltára, hanem Krisztus oltára. Az Eucharisztiában nem a szobroknak áldozunk, hanem az Egyház Krisztus egyetlen áldozatának szentségi jelenvalóságában részesedik.

A démonok oltáráról Pál a pogány áldozati kultusz kapcsán beszél: amikor az emberek hamis isteneknek mutatnak be áldozatot. A katolikus mise nem hamis isteneknek bemutatott pogány lakoma. Nem Apollónnak, nem Jupiternek, nem Máriának, nem szenteknek, nem képeknek, nem szobroknak szóló kultusz. Az Atyának bemutatott keresztény áldozati liturgia Krisztusban, a Szentlélek által. Ha ezt démonok oltárának nevezed, akkor nem leleplezted a katolicizmust, hanem káromló könnyelműséggel ráragasztottad a démoni címkét arra, amit nem értesz.

 

A „démonszellem” szóval nem az a baj, hogy bibliai-e, hanem hogy hamisan alkalmazod

Azt mondod, nem te találtad ki a démonszellem kifejezést, Isten szavából vetted. Rendben. A Szentírás beszél démonokról, tisztátalan lelkekről, hitető lelkekről. De attól, hogy egy szó bibliai, még nem használhatod vaktában. A „képmutató”, „farizeus”, „antikrisztus”, „hamis próféta”, „démon” mind bibliai szavak. Mégsem lehet őket kedv szerint rásütni mindenkire, aki nem a te vallási rendszeredben áll. A bibliai szó rossz alkalmazása nem szent beszéd, hanem bibliai köntösbe öltöztetett rágalom.

A katolikus templomot démonok otthonának nevezni azért nem érv, mert nem mutattad ki, hogy ott démoni kultusz folyik. Csak azt mondtad: vannak képek, tehát bálványok; bálványok vannak, tehát démonok; démonok vannak, tehát démonoltár. Ez láncolt körkörös érvelés. Egy rossz előfeltevést végigcipelsz négy lépcsőn, és a végén úgy teszel, mintha csúcson állnál. Valójában ugyanabban a pincében köröztél.

 

A Thanatosz és Hádesz emlegetése nem pótolja az érvelést

Azt írod, hogy a bűn tagadása Thanatoszhoz, az öldöklő szellemhez és Hádeszbe vezet. Ez retorikailag látványos, de érvelésként nulla. Senki sem tagadja, hogy a bűn halálba vezet. A kérdés az, hogy amit te bűnnek nevezel, az valóban az-e. Ha hamisan nevezel bűnnek egy törvényes keresztény gyakorlatot, akkor nem prófétai feddést gyakorolsz, hanem hamis tanúságot teszel. A bűn tagadása veszélyes. De a bűn hamis gyártása is az. A lelkiismeretre nemcsak azzal lehet vétkezni, hogy elhallgatjuk a bűnt, hanem azzal is, hogy bűnnek nevezünk olyat, amit Isten nem tiltott.

 

A római templomi rítusokról szóló vádad bizonyítatlan színpadi füst

Azt állítod, hogy a katolikus főpapok pontosan azokat a rítusokat írták elő, amelyeket a római császárok bálványtemplomaiba való belépéskor előírtak. Ez szép nagy állítás, de hol a bizonyíték? Melyik római császári rendelet? Melyik katolikus liturgikus előírás? Melyik konkrét párhuzam? Melyik történeti folytonosság? Vagy elég annyi, hogy mindkét helyen van mozdulat, tárgy, templom és tisztelet, tehát ugyanaz? Ezzel az erővel a zsinagógát is pogány templomnak nevezhetnéd, mert ott is van szent tér, mozdulat, könyvtekercs és liturgikus rend.

A katolikus templomba belépéskor a hívő nem egy szobornak hódol. Keresztet vet, mert Krisztushoz tartozik. Térdet hajt a tabernákulumban jelen levő Eucharisztikus Krisztus előtt, nem az oltárkép előtt. Meghajolhat az oltár előtt, mert az Krisztus áldozatának liturgikus helye. Szenteltvízzel érinti magát, mert keresztségére emlékezik. Ez nem római bálványtemplomi rituálé, hanem keresztény liturgikus jelrendszer. Te viszont minden liturgikus mozdulatot úgy kezelsz, mintha pogány import volna, mert a fejedben a keresztény szertartásosság már eleve gyanús. Ez nem bibliai purizmus, hanem történeti paranoia.

 

A kincsrablás és templomépítés vádja nem bizonyít képtiszteleti bűnt

Azt mondod, a bálványok tárolására templomokat építettek, ezek céljára kincseket raboltak. Ha konkrét történelmi rablásokról, erőszakról, vagyonelkobzásról, igazságtalanságról beszélnél, azokat külön kellene vizsgálni. Voltak bűnös emberek, voltak igazságtalan hatalmi döntések, voltak történelmi visszaélések. De ebből nem következik, hogy a templom mint olyan bálványraktár, vagy hogy minden katolikus templomépítés rablás. Az Egyház templomai döntően adományokból, közösségi munkából, uralkodói vagy polgári támogatásból, szerzetesi, püspöki, városi és hívek által adott javakból épültek. A történelmi bűnöket nem lehet általános vádkalapáccsá alakítani.

Még ha bizonyos templomok vagyonalapja bűnösen szerzett javakhoz kapcsolódott is volna, az erkölcsi kérdés volna, nem dogmatikai bizonyíték arra, hogy a kép bálvány. Ha egy bűnös ember pénzből Bibliát nyomtat, attól a Biblia nem lesz bálvány. Ha egy méltatlan ember templomot épít, attól Krisztus nem lesz démon. A te érvelésedben minden történeti seb automatikusan dogmatikai bizonyítékká válik. Ez nem gondolkodás, hanem vádirati gyorsdaráló.

 

A pápai bocsánatkérések nem bizonyítják a Szentháromság vagy a képtisztelet hamisságát

A rabszolgatartó törvények, visszaélések, bűnök miatti pápai bocsánatkéréseket úgy emlegeted, mintha ezekből az következne, hogy az Egyház dogmája hamis, és hogy a képtisztelet démoni. Nem következik. Ha egy pápa bocsánatot kér történelmi bűnökért, az nem azt jelenti, hogy a Szentháromság nem létezik, vagy hogy a kereszt csókolása bálványimádás. A bűnök valósak lehetnek, a bocsánatkérés szükséges lehet, az áldozatok iránti igazságtétel kötelesség lehet — de ebből nem lesz dogmatikai önmegsemmisítés.

Az Egyház bűnös tagokból áll, és ezért mindig rászorul megtérésre. De az Egyház hite nem tagjai bűneiből ered, hanem Krisztus kinyilatkoztatásából. A donatista logika — „bűnös tagok, tehát hamis Egyház” — már az ókorban megbukott. Te most ugyanezt a régi csontot rágod új fogakkal. Nem lesz frissebb tőle.

 

A gyermekbántalmazás és erkölcsi botrányok nem lehetnek felekezeti bunkósbotok

Azt írod, hogy a nyilvánvaló bűn tagadása miatt lett utálatossá a katolikus Egyház a világ előtt, és vált a világ nyilvánosságává gyermekek millióinak megrontása és papok egymásra gerjedése. Itt két dolgot világosan el kell választani. A gyermekbántalmazás, szexuális visszaélés, hatalommal való visszaélés, eltussolás és áldozatok elhallgattatása irtózatos bűn. Nem kell és nem szabad mentegetni. Aki ilyet tett, annak felelnie kell Isten és ember előtt. Aki eltussolta, annak is. Ebben nincs alku.

De amit te csinálsz, az más: ezeket a rettenetes bűnöket arra használod, hogy a képtiszteletet, a Szentháromságot és a katolikus dogmát démonizáld. Ez erkölcsileg is visszás. Az áldozatok szenvedése nem arra való, hogy a saját teológiai rögeszmédet megtámogasd vele. A bűn bűn. De nem bizonyítja, hogy a kereszt bálvány, hogy a szentkép démon, vagy hogy a Szentháromság pogány istenmodell.

A „milliók” kifejezéssel is óvatosan kell bánni. Ha súlyos bűnökről beszélsz, nem kell retorikai inflációval növelni őket. A valós bűn eléggé rettenetes önmagában is. A túlzás nem teszi igazabbá, csak kevésbé fegyelmezetté.

 

Róma 1 nem katolikus templomokról szól

Róma 1-et úgy idézed, mintha Pál apostol előre a katolikus templomokról, ikonokról, keresztekről, szobrokról és papokról beszélt volna. Ez a szöveg durva félreolvasása. Pál a pogány világ bálványimádásáról beszél: arról, amikor a teremtményt a Teremtő helyére állítják, és Isten dicsőségét állatok, emberek, csúszómászók képmására cserélik. Ez nem azonos a keresztény képtisztelettel, amely nem a teremtményt imádja a Teremtő helyett, hanem a képet jelként használja, miközben az imádás egyedül Istené.

Ha Pál minden képi ábrázolást tiltana, akkor az ószövetségi szentély képi világa is vádlott lenne. Ha minden tiszteleti gesztus képek előtt automatikusan Róma 1 alá esne, akkor a kerubok, templomi díszek és szent tárgyi jelek is botrányosak lennének. De Pál nem ezt mondja. Ő a bálványimádást ítéli el, nem a szent jelképek törvényes használatát.

Ráadásul Róma 1-et arra használni, hogy katolikus papok bűneit egy az egyben a képtisztelet következményének állítsd be, egyszerűen felelőtlen. Pál általános pogány bálványimádó romlottságról beszél. Te ebből felekezeti bűnmagyarázó automatát csinálsz: van kép a templomban, tehát jön az erkölcsi romlás. Ez nem páli exegézis, hanem bosszúálló séma. A valós erkölcsi bűnöket valóban nevén kell nevezni, de nem lehet őket hamis dogmatikai okozati láncba fűzni.

 

Az „Istenek Istene” nem többistenhitet tanít

Megint visszatérsz ahhoz, hogy a katolikusok tagadják az Istenek Istenét, mert szerintünk nincsenek „istenek” az égben olyan értelemben, ahogy te állítod. Itt végre ki kell mondani: a te „Istenek Istene” értelmezésed nem bibliai monoteizmus, hanem henoteista lépcsőház. A Biblia valóban nevezi az Urat „istenek Istenének”. De ez nem azt jelenti, hogy van egy csomó valóságos, isteni természetű isten az égben, és fölöttük áll egy főisten. A kifejezés azt jelenti, hogy az egyetlen igaz Isten minden úgynevezett isten, angyali hatalom, hamis bálvány, fejedelemség, uralom és teremtett méltóság fölött áll.

A katolikus Egyház nem tagadja az „Istenek Istene” bibliai címet. Azt tagadja, hogy ebből több valódi isten rendszere következne. Ezt pedig joggal tagadja. A Szentírás szíve az egyistenhit. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három isten, és nem is egy főisten plusz alistenek rendszere, hanem az egyetlen Isten három személyben. Te ezt karikatúrázod „háromtagú nem létező istenként”, miközben a saját rendszeredben már egész mennyei isten-közösség gomolyog. Aki itt többistenhit felé csúszik, az nem a katolikus, hanem te.

 

A protestáns képrombolás nem apostoli norma

Azt mondod, a protestánsok helyesen cselekedtek a képek, szobrok, kegytárgyak elvetésében, csak abban hibáztak, hogy megtartottak katolikus dogmákat, például a Szentháromságot. Ez legalább őszinte: nem reformációs állásponton állsz, hanem azon is túl akarsz menni egy félig ariánus, félig henoteista irányba. De ettől még a protestáns képrombolás nem lesz apostoli norma.

Az apostolok nem adtak olyan parancsot, hogy minden keresztény közösség legyen képtelen minden szent jelképre. A korai keresztények katakombáiban is találunk képi ábrázolásokat: bibliai jeleneteket, Krisztus-szimbólumokat, pásztorábrázolásokat, halat, horgonyt, szőlőt, Jónást, Dánielt, imádkozó alakokat. Ezek nem bálványkultusz bizonyítékai, hanem annak, hogy a keresztény hit kezdettől fogva tudott képekben tanítani és emlékezni. A képrombolás ezért nem az apostoli tisztaság automatikus visszaállítása, hanem egy vitatható, sokszor túlzó és romboló válasz.

 

Róma 1 nem a keresztény szentképet tiltja, hanem a Teremtő lecserélését

Az utolsó idézeted Róma 1,22–23: az emberek Isten dicsőségét felcserélték mulandó emberek, madarak, négylábúak és csúszómászók képmásával. Igen. Ez a bálványimádás. A kulcsszó: felcserélték. A teremtményt tették a Teremtő helyére. Ez a bűn. A katolikus képtiszteletben nincs ilyen felcsere. A szentkép nem váltja le Istent. Nem veszi át a helyét. Nem kap latreiát. Nem válik végső vallási céllá. A kép az ábrázoltra mutat, és az imádás Istené marad.

Ha egy ember visszaél a képpel, babonásan kezeli, a tárgytól önálló erőt vár, vagy a képet Isten helyére teszi, az bűn. Ebben nincs vita. De a visszaélés nem szünteti meg a helyes használatot. Ha valaki babonásan használja a Bibliát, attól nem kell elégetni minden Bibliát. Ha valaki mágikusan kezeli az imát, attól nem kell betiltani az imát. Ha valaki bálványos módon viszonyul egy képhez, azt javítani kell, nem pedig minden keresztény képi emlékezetet démoninak bélyegezni.

 

A kereszt csókolása nem halálos bűnre felbujtás

A kereszt csókoltatását halálos bűnre való felbujtásnak nevezed. Ez már nem szigor, hanem vallási vakság. A kereszt csókolása nem a fadarab erotikus vagy mágikus tisztelete, hanem Krisztus szenvedése iránti szeretet jele. A szeretet gyakran testi gesztussal fejeződik ki: csók, meghajlás, térdhajtás, kézérintés, fejlehajtás. A keresztény hit nem steril gondolatrendszer, amelyben az ember csak aggyal imádkozik, test nélkül. A test is imádkozik. A térd, a kéz, a szem, az ajak is részt vesz az ember Istenhez fordulásában. A kereszt csókolása ezért nem bálványimádás, hanem a Megfeszített iránti szeretet testi kifejezése.

Ha te ezt halálos bűnnek nevezed, akkor valójában nem a bálványimádástól véded a hitet, hanem elvágod az emberi vallásosság természetes, megtestesült kifejeződéseit. Ez már nem bibliai tisztaság, hanem szentségtelen sterilizálás.

 

Nem én takargatom a bűnt; te gyártasz bűnt ott, ahol nincs

A végén személyesen is nekem szegezed, hogy e bűn védelmezőjeként és takargatójaként nyilvánulok meg. Ez hamis vád. Nem takargatom a bűnt. Ha valaki képet istenként imád, bűnt követ el. Ha valaki a tárgynak önálló isteni hatalmat tulajdonít, bűnt követ el. Ha valaki babonásan, mágikusan, Isten helyére állítva kezel kegytárgyat, bűnt követ el. Ha pap visszaél, erőszakoskodik, eltussol, rombol, bűnt követ el. Ezeket ki kell mondani.

De amit te teszel, az nem bűnleleplezés, hanem bűngyártás. Bűnnek nevezed a kereszt csókját. Bűnnek nevezed a szentkép előtti tiszteleti gesztust. Bűnnek nevezed a keresztény szimbolikus emlékezetet. Bűnnek nevezed az Egyház ősi, inkarnációs képfelfogását. És mindezt úgy, hogy közben a saját henoteista rendszeredben több „istent” rendezgetsz egymás fölé és alá. Ez az igazi irónia: miközben katolikusokat vádolsz bálványimádással, a saját teológiád már nem tud tiszta bibliai monoteizmust adni, csak isteni ranglistát.

 

A végső kérdés: ki cseréli fel valójában Istent?

Róma 1 lényege az, hogy az ember felcseréli Isten igazságát hazugságra, és a teremtményt szolgálja a Teremtő helyett. A katolikus hit nem ezt teszi. A katolikus hit egy Istent imád, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket; Krisztus megtestesülését vallja; a szenteket nem isteníti; a képeket nem imádja; a keresztet nem isteníti; az anyagi jeleket nem Teremtőként kezeli, hanem Istenre mutató eszközként.

Te viszont az egyetlen Isten helyére egy mennyei istensokaságot képzelsz, „Istenek Istenével”, „társaival”, „felkent Istenével”, „Szent Szellem Istenével”, különféle isteni rangokkal. A Szentháromságot bálványnak nevezed, miközben olyan rendszert védsz, amelyben az isteni név már nem az egyetlen isteni természetet jelöli, hanem több mennyei lény kategóriáját. Ezért a vádiratod végül visszafordul rád. Nem mi cseréljük fel a Teremtőt teremtményekkel. Te mosod össze az egyetlen igaz Istent az „istenek” sokaságával.

A katolikus képtiszteletet lehet vitatni, lehet történeti visszaéléseket bírálni, lehet rossz népi babonaságokat ostorozni. De amit te csinálsz, az nem bírálat, hanem karikatúra. A képet bálványnak nevezed, a templomot démonbarlangnak, az oltárt démonoltárnak, a keresztcsókot halálos bűnre felbujtásnak, a Szentháromságot császári bálványnak, a katolikusokat pedig az igaz Isten tagadóinak. Ez nem prófétai látás. Ez antikatolikus lázbeszéd, görög szavakkal fűszerezve.

A különbség egyszerű: a bálvány az, ami Isten helyére lép; a szentkép az, ami Istenre mutat. Te ezt a különbséget nem akarod elfogadni. De attól, hogy becsukod a szemed, a különbség még ott marad — csak te maradsz sötétben.