Megint előhozod, hogy Ezsdrás és öt írnoktársa 94 könyvet írt le isteni diktálásra, és ezek mind káldeus arámi nyelvűek voltak. Ez a 4Ezdrás apokaliptikus hagyományának szó szerinti történeti felhasználása. A baj az, hogy te éppen azt csinálod vele, amit minden gnosztikus és szektás mozgalom szeret: egy késői apokaliptikus irodalmi motívumból titkos könyvtár-elméletet gyártasz. A 24 nyilvános és 70 titkos könyv képe nem történeti könyvtári jegyzék, hanem apokaliptikus tekintélyépítő motívum."

 

Kezdjük mindjárt azzal, hogy Ezsdrás 4. Könyve a Szentírás része.

 

Nem valami  kései apokaliptikus irodalmi motívum, hisz Isten próféciáit tartalmazza.

 

Mindenesetre előbb létezett Ezsdrás 4. Könyve, mint a latin Vulgata, vagy a Leningrádi Kodex.

 

Nem volt titkos a könyvtárba őrizve a 94 megírt könyv.

 

Az Isten utasítását követve Ezsdrás átadta azokat Isten szent szolgáinak, a bölcseknek, hogy őrizzék azokat.

 

Egyházadat a római császárok még meg sem alapították, amikor Tertulliánusz beszámolt létezéséről.

 

AI-alapú áttekintés:

 

 Tertullianus (kb. 155–220/240), az egyik legjelentősebb korai latin egyházatya, utalt a 4. Ezsdrás könyvére (más néven 2Ezsdrás vagy a latin hagyományban Ezdrás apokalipszise), melyet gyakran idézett vagy használt írásaiban.

A korai egyházban, különösen az észak-afrikai hagyományban (melynek Tertullianus a legfőbb alakja), tisztelték és prófétai könyvként kezelték. [1, 2]

Tertullianus és a 4. Ezsdrás kapcsolata:

Tertullianus az Adversus Gnosticos (vagy Scorpiace) című művében, illetve más értekezéseiben is hivatkozik a 4. Ezsdrás látomásaira, különösen azokra, amelyek a végidőkkel, a messiási korral és a lélek sorsával kapcsolatosak. Bár Tertullianus teológiailag nagyra értékelte, a 4. Ezsdrás később nem került be a hivatalos kánonba, így a legtöbb keresztény hagyományban az apokrif iratok közé tartozik.

 

Tertullianus (kb. 155–220) a keresztény ókorban utalt arra a hagyományra, miszerint Ezsdrás próféta újjáalkotta, illetve „újraírta” a zsidók szent könyveit a babiloni fogság után.

 

Ezt Tertulliánusz csakis az Ezsdrás 4. Könyvéből tudhatta.

 

A kontextus: Tertullianus [De cultu feminarum - A nők ékességeiről] című művében, illetve más apológiai írásaiban jelenik meg ez a gondolat. A korai keresztény atyák közül többen (pl. Irenaeus is) hivatkoztak arra, hogy a fogság idején a szent iratok megsemmisültek. A "helyreállítás" módja: Tertullianus szerint Ezsdrás isteni sugallatra (inspiráció) írta újra a babiloni fogság alatt elveszett vagy megsemmisült ószövetségi iratokat, különösen a Tórát. Ez a történet a 4. Ezsdrás könyvének legendájára épül. Célja: Tertullianus ezt a érvet arra használta, hogy igazolja az ószövetségi iratok hitelességét, és alátámassza, hogy a keresztények által használt szövegek (az inspirált újraírás révén) megbízhatóak, még ha a fogság utáni időszakból származnak is. Ez a narratíva a korai keresztény teológiában fontos szerepet játszott a zsidó és keresztény kánon közötti folytonosság kérdésében.

 

Az általad  "késői apokaliptikus irodalmi motívumként " emlegetett Ezsdrás 4. könyve Tertulliánusz írásaiban úgy jelenik meg, mint a történelmi múltban már létező Isten által sugalmazott szentírás.

 

Nem szégyen ha az ember bizonyos kérdésekben félművelt, csak az a visszataszító, ha ezt mások előtt nyilvánosan fitogtatja.