Először Theodosiusról. A rendelet utolsó fordulatát – „amikor mennyei döntésből erre indíttatunk, mi magunk is megbüntetjük őket” – úgy értelmezed, mintha ezzel a császár saját vallási "erőszakát" egyenesen Isten sugallatára akarná visszavezetni, és ebből aztán majdnem közvetlenül az inkvizícióig húzol egy vonalat. Szerintem itt több szintet megint összecsúsztatsz. Mindenekelőtt: a szöveg egy császári rendelet, nem pásztorlevél, nem prédikáció és nem apostoli intelem. Ezt nem azért mondom, hogy mentegetőzzem a szöveg minden hangsúlyáért, hanem azért, mert a műfaj számít. Egy császári ediktum a maga természeténél fogva jogi nyelven beszél, nem lelkipásztori nyelven. Nem azt szabályozza, hogyan tér meg az ember szíve, hanem azt, hogy a birodalmi rendben kik számítanak törvényes egyházi közösségnek, kik birtokolhatják a templomokat, kiknek az összejövetelei kaphatnak jogi elismerést. Ebből egyáltalán nem következik, hogy a császár prófétának képzelte magát, vagy hogy minden jövőbeli büntető intézkedéséhez közvetlen magánkinyilatkoztatást várt volna. A késő római császári nyelvben az efféle formula elsősorban azt fejezi ki, hogy a császár saját hatalmát nem abszolút önkénynek, hanem Isten előtti felelősséggel gyakorolt uralomnak tekinti. Ezt lehet túlzott, patetikus vagy veszélyesen tág formula gyanánt bírálni. De teljesen más dolog azt állítani, hogy ez már önmagában „bibliaellenes cselekvés” volna.
A te érvelésed itt azért sem meggyőző, mert példának Júdást és a Getszemáni-kertet hozod föl, mintha ebből közvetlen politikai-jogi normát lehetne levezetni. Csakhogy Júdás esete nem államelméleti, hanem üdvtörténeti és személyes dráma. Jézus nem azért nem küldi utána az apostolokat karddal vagy újabb vitára, mert ezzel örök időkre meg akarná alkotni a keresztény állam büntetőjogi kódexét, hanem azért, mert Júdás szerepe a passió történetében egészen más rendbe tartozik. Ugyanez áll a kard tilalmára is. Amikor Jézus megtiltja Péternek, hogy karddal védje meg őt, nem azt tanítja, hogy minden közhatalmi kényszer, minden jogi szankció, minden nyilvános rendfenntartás eleve ellentétes Isten akaratával. Ha így volna, akkor nemcsak a vallási tévelygések nyilvános terjesztésével szemben volna tilos minden jogi fellépés, hanem minden állami büntetőjogot, minden közrendi kényszert, minden igazságszolgáltatást is el kellene vetni. De ezt sem Jézus, sem az apostolok nem tanítják. Jézus maga mondja Pilátusnak: „nem volna hatalmad fölöttem, ha felülről nem kaptad volna”. Vagyis a világi hatalom ténye önmagában nem ördögi. A kérdés mindig az, hogyan gyakorolja azt.
Itt érkezünk el a második ponthoz: az apostoli egyházfegyelem és a közjogi rend különbségéhez. Teljesen igazad van abban, hogy az Újszövetség ismeri az intés, a feddés, a közösségtől való eltiltás, a „kerüld az ilyen embert” rendjét. Titusz 3,10, Máté 18, 1Korinthus 5 mind erről beszélnek. Ezen a ponton nincs köztünk vita. De a te következtetésed mégsem áll meg. Te ugyanis úgy olvasod ezeket a helyeket, mintha azok kimerítő, minden későbbi történeti helyzetre kizárólagos, teljes alkotmányjogi kézikönyvet adnának. Mintha azt mondanák: az Egyházon belüli feddés és kizárás az egyetlen lehetséges reakció minden olyan helyzetre, amikor a vallási tévelygés nyilvános, szervezett, közösségromboló formát ölt. Csakhogy a szövegek ezt nem mondják. Ezek a helyek az egyházi fegyelem isteni eredetű alapformáit adják meg. Azt tanítják, hogyan jár el a közösség saját tagjaival szemben. Azt nem mondják, hogy ha egyszer majd a történelemben kialakul egy keresztény közhatalom, annak semmilyen feladata nem lehet a nyilvános tévtanítás, az egyházi rend elleni szervezett fellépés vagy a vallási anarchia közjogi kezelésében.
A hagyományos katolikus megkülönböztetés éppen itt döntő: a belső hitet senkitől sem lehet karddal kikényszeríteni, de a nyilvános tanításnak, a közösségi rendnek és a közjónak vannak külső, jogi vetületei. A hit belső aktusa és a vallás külső, közösségi, intézményes megnyilvánulása nem ugyanaz. A római császár rendelete nem a szívekhez fér hozzá, hanem a nyilvános rendhez. Éppen ezért lehet vitatni, hogy melyik korban milyen szankciók voltak bölcsek, arányosak vagy túl kemények; de ebből nem következik az az abszolút tétel, amelyet te sugallsz, hogy minden, ami az apostoli egyházfegyelmen túlmegy, már eleve Isten akaratán kívüli.
Most rátérek arra a mondatodra, hogy „e világ fejedelme egyelőre a sátán, és nem Jézus Krisztus”, ezért addig, amíg az ezeréves királyság el nem kezdődik, itt nem lesz keresztény állam. Itt már nem egyszerűen történeti, hanem mélyen teológiai kérdésről van szó, és itt a katolikus, amillenarista nézőponttal közvetlenül szembekerülsz. Mert a klasszikus katolikus felfogás szerint a „mille” – a Jelenések 20-ban említett ezer esztendő – nem egy jövőbeli, földi, politikai, látványos királyság szószerinti időtartama, hanem a jelen egyházi korszak jelképes száma, amely Krisztus első eljövetele és második eljövetele között áll fenn. Vagyis a katolikus amillenarizmus szerint Krisztus uralma már most valóságos. Nem majd egyszer lesz király, hanem már most az. Nem majd egyszer kapja meg a nemzetek fölötti hatalmat, hanem már most „övé minden hatalom mennyen és földön”. Nem majd egyszer lesz „a föld királyainak fejedelme”, hanem a Jelenések könyve már most így nevezi. Nem majd egyszer kezd uralkodni ellenségei között, hanem már most ül az Atya jobbján, amíg ellenségei zsámolyul nem vettetnek lába alá. Ez a pont döntő.
A János 16,11-ben az „e világ fejedelme” kifejezés nem azt jelenti, hogy a sátán legitim, istenileg jóváhagyott, kizárólagos uralkodója volna a történelemnek egészen egy későbbi ezeréves korszakig. Épp ellenkezőleg: a szövegben Jézus azt mondja, hogy „e világ fejedelme megítéltetett”. Vagyis nem diadalmas trónon ülő, jogos királyról van szó, hanem már elítélt, bukott uralomról. Ugyanennek az evangéliumnak korábbi helyén Jézus azt mondja: „most vettetik ki e világ fejedelme”. Vagyis a johanneus teológia logikája nem az, hogy Krisztus most még háttérbe van szorítva, és a sátán az igazi történelmi szuverén, hanem az, hogy Krisztus keresztje és feltámadása által a sátán uralma döntő törést szenvedett. Ha ehhez hozzáveszed Máté 28,18-at, Efezus 1-et, Kolossé 2-t, Zsidók 2-t és a Jelenések elejét, akkor egyértelmű: a katolikus amillenarista álláspont szerint Krisztus királysága már megkezdődött, csak nem a végső, dicsőséges teljességében. Ezért szokta a hagyomány megkülönböztetni a „már igen” és a „még nem” rendjét. Krisztus már uralkodik, de uralma még nem jutott el a történet végső, minden ellenállást nyilvánosan megszüntető megjelenéséig.
Ebből következik, hogy a te állításod – „addig itt nem lesz keresztény állam, amíg az ezeréves királyság el nem kezdődik” – a katolikus amillenarizmus szempontjából egyszerűen hibás kiindulópontból indul. A katolikus felfogás nem azonosít semmilyen történelmi államot a mennyei Jeruzsálem végleges állapotával, és nem mondja, hogy bármely birodalom maga volna az eszkatologikus beteljesedés. De ettől még igenis lehetségesnek tartja, hogy földi uralkodók és államok Krisztusnak alávessék magukat erkölcsi és vallási értelemben, és rendezzék közjogukat a keresztény igazság és a közjó szerint. A „keresztény állam” a katolikus hagyományban nem azonos az ezeréves királyság beteljesedésével. Nem az eszkaton földi megfelelője, hanem egy történeti rend, amely – minden tökéletlensége ellenére – elismeri Krisztus uralmát és az igaz vallás közösségi jelentőségét. Ha ezt összekevered az ezeréves királyság végső, apokaliptikus képével, akkor eleve olyan mércével méred Theodosiust, amelyet sem ő, sem a niceai kor nem fogadott el.
E ponton fontos azt is kimondani, hogy a katolikus amillenarizmus szerint a sátán jelenlegi tevékenysége és Krisztus jelenlegi uralma egyszerre igaz. A sátán még most is kísért, rombol, téveszt, üldöz. De nem úgy, mint akinek a történelem fölött abszolút, jogszerű királysága volna. A Jelenések 20 klasszikus katolikus olvasata szerint a sátán „meg van kötözve” abban az értelemben, hogy nem tudja többé a nemzeteket a Messiás előtti módon összefogó sötétségben tartani; a pogány népek közé belépett az evangélium, és Krisztus uralma már most kiterjed rájuk. Ezért a mostani korszak nem „sátáni korszak Krisztus nélkül”, hanem a megkötözött ellenség és a már uralkodó Krisztus közti végső ítélet előtti küzdelem korszaka. Ha tehát azt mondod, hogy „e világ fejedelme egyelőre a sátán, és nem Jézus Krisztus”, ezzel valójában nemcsak Theodosiust, hanem a teljes klasszikus katolikus amillenarista hagyományt is elutasítod.
Most jön a krisztológiai pont, amely talán a legfontosabb. Azt mondod, téged nem zavar, ha valaki nem vallja a Szentháromságot niceai módon; te Jánoshoz csatlakozol, mert ő szépen megmondja a minimumot: aki vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, az Istentől van; aki nem, az az antikrisztus szelleméből van. Szerinted nagyjából ebből kellett volna Niceában is kiindulni. Itt azonban súlyosan leszűkíted János apostol mondanivalóját, és egy konkrét, polemikus, helyzeti kritériumból teljes és kizárólagos dogmatikai minimumot csinálsz. Az 1János 4 szövegösszefüggése nem általános „minden más fölötti, egyetlen elegendő hitvallási minimumot” akar adni a teljes keresztény dogmatikához, hanem egy konkrét tévtanítás ellen lép föl: azok ellen, akik tagadták a megtestesülés valóságát, vagyis hogy Jézus Krisztus valóságos testben jött el. Ez egy szükséges kritérium. De attól, hogy szükséges, még nem kizárólagos vagy kimerítő. A jánosi próbakő azt dönti el, hogy valaki docetista vagy nem. Nem dönti el automatikusan azt, hogy a Fiút teremtménynek tartja-e, vagy egylényegűnek az Atyával; hogy a Logoszt öröktől valónak vallja-e vagy nem; hogy a Szentlélek isteni személyét elismeri-e vagy sem. Márpedig Niceában pontosan ez volt a kérdés: nem az, hogy Jézus valódi testben jött-e el, hanem az, hogy ki ez a Jézus az Atyához való viszonyában.
Másképpen mondva: az ariánus is mondhatta volna, hogy Jézus testben megjelent Krisztus. Attól még ariánus maradt volna. Vagyis az 1János 4-ből vett minimum egyszerűen nem oldja meg Nicea problémáját. Nicea nem fölösleges „rálicitálás” volt János apostol szavára, hanem annak védelme, amit maga János evangéliuma és levelei mélyebben is tanítanak: hogy a Fiú nem egyszerűen küldött Messiás, hanem „Isten volt az Ige”; hogy Tamás nem pusztán prófétának, hanem „én Uramnak és én Istenemnek” vallja őt; hogy az „Atya, Fiú és Szentlélek” hármas neve nem három fokozatot, hanem az isteni élet titkát tárja föl. A niceai atyák tehát nem Jánossal szemben vitatkoztak, hanem éppen azt akarták megakadályozni, hogy János és a többi apostoli tanúságtétel szavait egy olyan értelemben használják, amely kiüresíti Krisztus istenségét.
Szerintem itt van a te érvelésed egyik legnagyobb gyöngesége: összetéveszted a szükséges minimumot a teljes hitszabállyal. Az 1János 4 valóban ad egy szükséges minimumot egy meghatározott tévtanítás ellen. De a keresztény hit soha nem állt meg pusztán ennél az egy mondatnál. Maga az Újszövetség sokkal gazdagabb. Pál beszél Krisztus isteni formájáról és neve fölötti nevéből fakadó imádásáról; a Zsidókhoz írt levél a Fiút a teremtés előtti örök isteni dicsőségben mutatja; Máté a háromságos keresztségi formulát adja; János evangéliuma a legmagasabb krisztológiát adja. Nicea pontosan ezért volt szükséges: nem azért, mert az apostoli hit hiányos lett volna, hanem azért, mert az eretnekek ugyanazokat a szavakat használták, de más értelemben. A zsinat feladata ilyenkor nem az, hogy új hitet gyártson, hanem hogy kimondja, melyik értelmezés felel meg az apostoli hitnek.
Visszatérve Theodosiushoz: még ha el is fogadnám, hogy a császár nyelvezete túl kemény, vagy hogy egyes későbbi alkalmazások túl messzire mentek, ebből akkor sem következne az, amit a végén állítasz: hogy „ha ezt megértették volna, minden bizonnyal inkvizíció sem lett volna később”. Ez történetileg is túl rövidre zár, és teológiailag is hibás. Történetileg azért, mert az inquisitio nem egyetlen rendeletből nőtt ki, hanem sokkal későbbi és bonyolultabb jogi-egyházi fejlődés eredménye. Teológiailag pedig azért, mert a kérdést úgy állítod be, mintha csak két lehetőség lenne: vagy kizárólag egyházi kerülés és semmi más, vagy máris „Saul-féle üldözés”. A valóság ennél jóval bonyolultabb. Lehet valaki katolikusként nagyon kritikusan viszonyulni több későbbi kényszerítő gyakorlathoz, és közben mégis vallani, hogy a keresztény közhatalomnak elvileg lehet feladata a nyilvános vallási rend védelmében. A kettő nem azonos.
A katolikus, amillenarista nézőpontból tehát a helyes válasz szerintem ez. Theodosius rendelete nem szentírási kommentár, hanem császári jogszabály; ezért nem is úgy kell olvasni, mint egy apostoli intést. A benne szereplő „mennyei döntés” formula nem teszi a császárt prófétává, és nem bizonyítja, hogy a keresztény hit lényege az erőszak volna. Az apostoli egyházfegyelem elsődleges és kötelező marad az Egyházon belüli eljárásban, de ebből nem következik teljes közjogi pacifizmus vagy a nyilvános rend minden vallási vetületének tagadása. A „keresztény állam” nem azonos az ezeréves királyság eszkatologikus teljességével; Krisztus már most uralkodik, és a sátán már most megítéltetett, tehát a klasszikus katolikus amillenarizmus nem osztja a te jövőre tolt királyság-felfogásodat. Az 1János 4 pedig szükséges, de nem kimerítő krisztológiai próbakő; ezért Nicea nem fölösleges túlbuzgóság, hanem az apostoli hit védelme volt egy olyan helyzetben, amikor az apostoli szavakat kiforgatva használták.
A Theodosius-szövegben lehet kifogásolni a keménységet, lehet vitatni a közjogi arányosságot, és nem kell a császárt hagiográfiai fényben ábrázolni. De a te végkövetkeztetésed túl gyors, túl lineáris és teológiailag is félrecsúszott. Nem a Júdás-történetből kell kiolvasni a keresztény politikai teológiát, nem a János 16,11-ből kell levezetni Krisztus jelenlegi királyságának tagadását, és nem az 1János 4 docetizmus elleni minimumából kell megoldani az ariánus válságot. A katolikus álláspont szerint Krisztus már most király, Egyháza már most az ő látható teste a történelemben, és a hit nyilvános védelme nem választható el sem az apostoli hagyománytól, sem az Egyház közösségi valóságától.