Az elveszett galambokért

Postagalambként csapongunk vidáman,

a fehér bárányfelhők között boldogan!

Simogatva ölel át a friss reggeli szél,

szivárvány színeiben hull ránk a fény!

Tavak tükrében fentről minden olyan kék,

még könnyedén repülünk az otthonunk felé!

Szikrákat szór reánk a drága nap szét,

a távoli látóhatár messze még oly szép!

De jaj, kezdek félni és ez nem alaptalan,

keresem társaimat, de sajnos hasztalan!

Elmúlt ez a hosszú nap és lassan este van,

a lenyugvó napnak csak gyenge fénye van!

Felhők gyűlnek az égen, egyre sötétebb van,

nagy vihar készülődik, úgy érzem végem van!

A szeretett otthonom még olyan messze van,

akitől támaszt remélhetnék, olyan távol van!

Üldözöttként vánszorgok most már egymagam,

nagy fekete háztetők fölött bolyongok céltalan!

Erőm a végét járja, kimerültem már teljesen,

elgyötörten az éjszakai szállásomat keresem!

Nem adom fel, pedig a sorsom reménytelen,

jól tudom, hogy az életemért kell küzdenem!

Ha kiáltanék, emberek! Eltévedtem! Segítsetek!

Hányan lennétek kik meghallanák könyörgésemet?

Ha még is sikerül túlélnem a szörnyen hosszú éjt,

és a felkelő nap sugarai újra erőt öntenek belém,

fájó, merev izommal indulok újra az otthonom felé,

mert érzem, hogy gazdám bizalommal van felém.

Még a szívemben benne él az EMBEREK iránti szeretet,

én meg bízom bennük és mégis elvehetik drága életem,

nem jelent számukra semmit az egész napi küzdelmem,

döntenek sorsomról, élhetek még vagy leveszik a fejem!

A kicsi párom, szeretett gazdám hiába várja érkezésemet,

gondolhatják rólam, hogy nem voltam jó, mert elvesztem,

pedig egész nap állandóan csak is ők jártak az eszemben,

értük harcoltam még is az életemmel kellett megfizetnem!