Amit nem mondtam el senkinek, elmondom hát mindenkinek...

 

Emberek vagyunk, gyarlók, önzők és figyelmetlenek. Nem érezzük át mások fontos dolgait, problémáit. Mindenki a maga bajával van elfoglalva, mert számára az a legfontosabb. Ilyen világot élünk, de vigasztaljon az a tudat, hogy mi együtt, közösen tettük ilyenné.

Valamikor, régebben nem így volt, jobban odafigyeltünk egymásra, segítettük egymást, gondoljunk csak az építkezésekre, a baráti segítséggel felépült házakra, és még sorolhatnám.

Most már nem így van, de ez figyelhető meg a galambászatban is.

A tegnap feltett írásom rendkívüli reakciót váltott ki az olvasóiból!

Pedig nem történt szinte semmi, csak befejeztem a galambászatot!

Gondoljunk csak bele, hogy a környezetünkben hányan, de hányan hagyták már abba hasonló képen ezt a gyönyörű sportunkat. Meg kérdezte-e valaki tőlük, hogy mit éreztek, mikor bezárták az üres dúc ajtaját? Pedig őket is hasonló érzések öntötték el, mint engem, csak ők nem írták le. Főleg azoknak fájhatott a befejezés akik még szerették volna folytatni, mert anyagilag és egészségileg is bírták volna, de valami egyéb ok miatt kényszerültek kapitulálni!

Tisztelem és becsülöm azokat akik új helyre költözve is elkezdik

előröl az egészet. Ismerek olyanokat is akik ezt többször is meg tették. Élő példát nem hozok fel, de a néhai Vasas Jóska barátom

négyszer volt kénytelen felszámolni a dúcát és négy új helyen, négy új társsal újra kezdeni mindent és lett rengetegszer bajnok.

Oda jutottunk, hogy csak legyintünk a más bajára, mert nem tárja a nyilvánosság elé, pedig neki is fájt, hogy be kellett fejeznie!

Ez volt a múlt, de gondoljon csak bele mindenki, hogy a jövőben előbb utóbb, ő is át fogja érezni azt az érzést, hogy be kell zárnia az üres dúc ajtaját, persze ha megéli!

Igen, szomorú dolgok ezek, először nagyon tud fájni, de később múlik a fájdalom és jön más probléma, baj vagy betegség ami teljesen jelentéktelenné teszi azt amit eddig olyan fontosnak tartottunk!